Régebben láttam egy nagyon jó képet... kedves olvasók, aki érti egyáltalán, mi a poén, az jó eséllyel elmúlt 20 éves :D

Ütős...

Amikor én kamasz lettem, és elkezdtem zenehallgatással foglalkozni, az már a 2000-es évek elejére tehető. Akkor még nem létezett Mp3, és Mp4 lejátszó, legalábbis itt Magyarországon nem. 
A discmanek már elég elterjedtek voltak, de még nem néztek furán az emberre a walkman miatt sem.

Ennek az oka talán az volt, hogy a cd-ket akkor még arany árban mérték, ráadásul nem nagyon lehetett velük kocogni, mivel igencsak megakadt a rázkódástól a zene. 
Persze egy idő után már jöttek a rázkódás védelemmel ellátott példányok, amik voltaképpen rendelkeztek egy pár másodpernyi memóriával. A lejátszónk szépen előre rögzített pár másodpercet, és ha véletlen megakadt a zene (mert nagyobbat léptünk, pl. :D), akkor is tudta játszani tovább. Később még ennél is tovább ment a tudomány, és jöttek mp3-as discmanek, amik már mp3-as felvételt is le tudtak játszani, és ezáltal nyíltan törvény sértést támogattak. (Hiszen akkor még nem nagyon volt legális szám letöltés. Persze valamennyire igen, de nem ilyenekkel voltak teleírva a cd-k otthon.
A probléma az volt ezekkel, hogy a cd-k igen sérülékeny jószágok. Az ujjlenyomatok, a karcolások, és gyakorlatilag BÁRMI kinyírta a felvételt, ahol onnantól örökre megakadt, ugrott, vagy statikus zörejekkel egészült ki a kedvenc dalunk. Elég frusztráló volt.

De ugorjunk kicsit vissza az időben, a képen is látható szerkezethez. Nem, nem a ceruzára gondolok :D
A walkmanek nagy előnye volt, hogy kocogás, vagy a busz utáni futás sem nagyon befolyásolta a lejátszás minőségét. Viszont ami gond volt vele, hogy a régi, vagy sokszor használt szalagokat bekapta, és alkalmanként el is szakította. Viszont maga a kazetta kisebb helyen is elfért, kényelmesebb volt pár kazit magaddal vinni, mint pár cd-t... ellenben nem nagyon volt lehetőség szám választásra, így alaposan meg kellett fontold, mit is akarsz valójában hallgatni. Persze lehetett rajtuk tekerni, némelyiken előre és hátra is, az viszont zabálta az elemet. Márpedig, ahogy merült az elem, úgy lett a zene egyre lassabb és mélyebb... és közel élvezhetetlen. Aki nem akarta a fél keresetét elemekre költeni, az előtt két út állt:

1. Mindig végighallgatta az egész kazettát, és csak úgy fordította meg, ha valóban lejárt. Ez szerintem csak a legritkább esetben történt meg, már csak azért is, mert ha valami csoda folytán mégsem eredeti, hanem átvett kazettát akartunk hallgatni (aminek a minősége egyébként érezhetően romlott minden másolásnál), akkor előfordulhatott, hogy a másolat kazettáján hosszabb volt a szalag. Oh, igen... ugyanis az eredeti felvételek esetén a kazetta hossza megegyezett a felvétel hosszával. Igen ám, de egy 40 perces felvétel átvételekor egy 60 perces kazettán vagy maradt 20 perc üresjárat, vagy kipótoltuk valamivel. (Mármint az, aki csinált ilyet, a becsületes polgárok, mint én, persze sosem vetemedtek volna ilyen aljasságra :D) 

2. Manuálisan, kézzel tekerte a szalagot. Ez alatt nem szó szerint kezet értek... és itt jön be a kép a képbe! (Remek szóvicc rovatunkat olvashatták.) Némi gyakorlás után, egy ceruzával vagy tollal bárki képes volt pillanatok alatt áttekerni akár egy egész kazettát. Ez sok esetben úgy nézett ki, mint ha az illető az utcán, sétálás körben egy körfűrészt is tartana a kezében, mivel a lazán, fél kézben tartott ceruza tetején pörgő kazi igencsak alkalmasnak tűnt az emberölésre! Mi pedig az egyik kazettán hallható dalt dúdolgatva, a szám ütemére tekertük megnyúlt szalagú adathordozónkat, és emiatt a világon senki sem nézett ránk furcsán.

Az mp3 lejátszók megjelenése gyakorlatilag véget vetett ennek a két szépreményű hordozható lejátszónak. Hiszen ezek a kis készülékek egyrészt valóban kicsik, sokkal kisebbek, mint a legszűkösebben megtervezett walkman, de közben mégis rájuk fér rengeteg zene (a legkisebb memóriájú vacak is elbírt 3-4 albumot, amit akkoriban hihetetlenül óriási mennyiségként éltünk meg). Rendelkezett a discmanek minden előnyével, a jó minőségű hang (hiszen nem tudott nyúlni a szalag, és ha merült az elem, nem lassult be a zene), a számléptetés, és a többi luxussal, de egyetlen hátrányával sem, hiszen az mp3 formátum nem karistolódik, és nem nagyon érdekli a rázkódás sem. 
Ma már ez is hatalmasat fejlődött, ugye megjelentek az mp4 lejátszók, amik már videót is lejátszanak, kijelzőjük van, ami szép képet ad, ÉS MÉG ÍGY IS KISEBBEK, MINT EGY DISCMAN! :D És ugye legújabban már a telefonunk is tökéletesen alkalmas a zene lejátszására.

Azonban egy dolog hiányzik ezekből a modern csodákból, sőt, ez még a dicmanből is. Van egy, egyetlen egy dolog, amit csak a walkman tudott felmutatni: a hangulat. 
A számok vadászása, hogy pusztán az érzés alapján pörgeted kedvenc kazettád a szétrágott végű tolladon, és amikor úgy érzed, na MOST vagy annál a számnál, amire vadászol (és szerinted kb. a 3-4. szám lehet :D), ezért abbahagyod a tekerést, beteszed a lejátszóba, majd kiveszed és megfordítod, majd visszateszed, mert a nagy sietségben a másik oldalt tetted be, és végül majd rájössz, hogy a számot eltaláltad ugyan, de pont a közepébe trafáltál...
Semmi baj! Kazetta ki, pörgetünk tovább, megáll, betesz, elindít, de mellényom, basszus, pont a tekerésbe. Időbe megállít, kivesz, manuálisan visszateker (közben annyi hőenergia termelődött, amennyiből akár az albumot le lehetne játszani), betesz, elindít, és a szám másfeledik percéig boldog vigyor a képünkön. Utána ez lelohad, mivel az elem pont ekkor kezd lemerülni, és a pörgős számból gyászdal lett...
Oké, ez persze nem vonzó dolog, de aki átélte, most tutira nagyot nosztalgiázott :) És igenis, hangulata volt látni, hogy emberek kazettát pörgetve mennek az utcán!