Egyszer, még nagyon régen, írtam egy bejegyzést Ady Endre tiszteletére ITT. Sajnos újra aktuálissá vált írnom a nagy költőről, hogy annak láthassák, ami volt.
Ady Endre valószínüleg nem volt valami jó ember, a szó mai értelmében. Kurvázott (legalábbis Csinszkáig, de akkor már nem sok volt neki hátra), ivott, dorbézolt... egy francia utcalánytól elkapott szifilisz végül elragadta a költőt.
Sok verse nehezen érthető, és bizony vannak neki rossz versei is. A tanárok között két véglet van: az egyik nem kedveli, és éppen ezért úgy tanítja, hogy a diákok se kedveljék, vagy szereti nagyon.
Általában a középiskolában az első csoport dominál, ők vagy hallgatással ölik (nem nagyon beszélni róla, elsősorban azt a keveset is unalmas, rossz versekkel megfűszerezve), vagy szóval (előtérbe helyezni Ady nagyképűségét, a hangsúlyt a rossz tulajdonságaira fektetni). A másik csoport, aki szereti, nos ez a szerencsésebb esett. Ezen csoport nagyobbik fele sehogyan, kisebbik fele tudatosan sehogy nem öli, viszont tudat alatt...
Tettel öli, mert áradoznak róla, és ettől a költészet lángoló prófétája egy nyálban fürdő, cukorba mártott mézescsupor lesz. Ezt prózaibban túldicsérésnek hívjuk. Ez talán a legrosszabb, mivel az ilyen ember éppen önmaga alatt vágja a fát: át akarja adni Ady Endre műveinek az értékét, helyette viszont elveszi.
Pedig nem nehéz korrekt értékítéletet mondanunk róla: Ady költőfejedelem. Életpályája nem követendő példa, de műveinek mondanivalóját érdemes lenne áttanulmányoznia a mai kornak. A haza szeretete, de közben bírálása, a társadalom megintése, a hibák felhánytorgatása mind-mind olyan dolog, ami ma is aktuális (sajnos).
József Attila szemét is legaláb annyira szúrta ez a folyamat, mint az enyémet. Ezért írta meg azt a verset, amiből egy részletet az elöző Ady bejegyzésemben már közöltem. Most íme az egész, plusz még ki is vastagítom azt a részt, ami szerintem az egész verset kifejezi.

József Attila: Ady emlékezete
- Meghalt? Hát akkor mért ölik naponta
szóval, tettel és hallgatással is?
Mért békitik a símák alattomba’
lány-duzzogássá haragvásait?
Földön a magyar és földben a költő,
dühödt markába rögöket szorit,
melléről égre libbent föl a felhő,
de tovább vívja forradalmait.

A televény titokzatos honában
izgat tovább, nem nyugszik, nem feled.
Ezer holdon kiált és haragjában
szeleket űz a Hortobágy felett.
Szeleket, melyek úri passzióból
a begyüjtött kis szénát szétszedik
s a sülyedt falun fölkapják a hóból
Dózsa népének zsuppfedeleit.

Teste a földé. Földmívesé lelke,
ezért koppan a kapa néhanap.
Sírja három millió koldus telke,
hol házat épit, vet majd és arat.
Verse törvény és édes ritmusában
kő hull s a kastély ablaka zörög, -
eke hasit barázdát uj husában,
mert virágzás, mert élet és örök.