Kedves olvasók, kedves keresztény testvérek, kedves mindenki!

Ezennel szeretném bejelenteni, hogy tele van a tököm a célozgatásokkal, a bántó megjegyzésekkel, a gúnyos szavakkal. Hogy miről is beszélek? Nos, bizonyos testvéreim hozzáállásáról egy félreértett dologról. És ez nem más, mint a retegett ortodoxia...

Ahogy az köztudott, én görög katolikus vagyok. Akkor most leírom: nem szeretem ezt a kifejezést, és nem is használom szívesen. Ugyanis nem pontos. Semmi, de semmi közöm a görögökhöz! Sokkal jobban hajaz a vallásosságom az Orosz ortodoxokéhoz. Tehát a pontos kifejezés a vallási nézeteimre: (Rómával) egyesült ortodox.
Természetesen van bennem katolikus vonás. Pl. elismerem a pápa főségét. És ennyi. Mert nem kell több.

A bejegyzést itt több ponton is átírtam. Egészen pontosan, köze nincs ahhoz, ami eredetileg le volt írva. Ilyet nem szoktam csinálni, és nem is csináltam még soha. Valószínűleg ezután se fogok. Viszont itt NAGYON fontos, hogy azt írjam lle, amit tényleg mondani akarok.

Eredetileg itt sok minden szerepelt. Megkísérlem a tartalmát visszaadni, de más oldalról megközelítve.
Nekem mindig erős volt a hitem. Ez egyértelmű mindenkinek, aki ismer. De valahogy, ezt az egész keresztényesdit nem nagyon tudtam megélni a gyakorlatban. Szétszort voltam, és minden jobban érdekelt, mint ami kellett volna. És amikor találkoztam ezzel az "ortodox" irányvonallal, minden megváltozott.
Az ortodoxia nem csak azt jelenti, hogy nagy szakállú papok hosszasan hajlonganak, milliószor keresztet vetnek, és mindig énekelnek... az ortodoxia szó szerint azt jelenti: igazhitűség. Ez így önmagában jelen lehetne minden keresztény egyházban. Ezt bolondítsuk meg egy csipetnyi hagyománytisztelettel. Ha ez is megvan, akkor megkaptunk egy olyan jelenséget, ami megfelel a keleti irányvonal esetén az ortodoxnak (szigorúan az én értékrendemben, erről később részletesebben is írok). A római katolikust egyházból közvetve ismerek is aki ilyen, náluk úgy nevezik: tradícionalista. Az ortodoxia (a katolikus egyházon belüli ortodoxia), különös egyveleg. Magában kell hordozza a külsőségeket, a hagyományokhoz való ragaszkodást, és a lelkiséget is. 

Miért fontos a külsőség?
Azért, mert egy liturgiának, egy Isten tiszteletnek minden érzékszervre hatnia kell! Saját emberi természetünk akadályoz meg abban, hogy enélkül itt a földön találkozzunk Isten országával. Hogy közvetlen találkozzunk az Úrral. Mert lehet, testvérek! Ha látjuk, hogy ez komoly dolog, és nem bohóckodás. Ha halljuk, hogy lélek van az énekben, és nem "nótázzuk" a népdalokat. Ha érezzük, hogy illatos a tömjén, és nem hányingert kapunk tőle, mint én a rossz minőségűtől. Ha a bőrünkkel nem mocskot és koszt érzünk, hanem tiszta felületet...
Ugyanis, kedves testvérek, ha nem hajolunk meg, csak biccentünk, és a mozdulataink kapkodóak, akkor ez bizony bohóckodás. Ha az ének lelketlen, akkor hiába gyönyörű, hit nélkül semmit sem ér. (Népénekeknek pedig egyszerűen nincs helye a templomban.) Ha a tömjénnek olyan szaga van, mint ha gumit égetnének, akkor zavaró lesz. Ha koszos a templom, az szimplán undorító.
Az imént felsorolt dolgok mindegyike kizökkent a csúnya, földi valóságba, ahelyett, hogy az Istenhez emelne. A hit nem a külsőségeken múlik, de saját természetünk miatt, anélkül nem tudunk felérni a Teremtőhöz. Mi alapból ahhoz kevesek vagyunk!
És a reverendáról még nem is beszéltem. Olyan rossz hallani, hogy egy papot azért kedvelnek, mert "nem is látszik rajta, hogy pap"... Nem értem, miért szégyelli valaki a papságát, vagy ha nem szégyelli, miért nem dicsekszik vele? És én, aki mindig bőrdzsekiben vagy bomberben járok, nehezen fogadom el, hogy "hát mit reagálnának rá az utcán"...

A lelkiségről talán nem is kéne írnom, miért fontos. Ennek egyértelműnek kell lennie.
Van egy elv, ami azt mondja, teljesen jogosan: a pap is ember. Ezzel én is egyetértek. Lehetnek nehéz napjai, lehet türelmetlen, indulatos, és keleti papnál valószínűleg családja is van, amivel törődnie kell. Nem is azt mondom, hogy nem fáradhat el, hanem azt, hogy fáradtan is tudnia kell odaállni, ha szükség van rá! Ha hívják, ha a segítségét kérik. A pap Krisztus ikonja. Természetesen nem maga Krisztus, nem várunk el tőle bűntelenséget. Viszont hasonlítania kell Krisztusra. 
Sírni tudtam volna (nem viccelek, tényleg nagyon fájt, közel álltam hozzá), amikor nekem fontos, hozzám közel álló emberek lélekből kiáltottak segítségért (nem testileg. Testileg általában csendesek voltak), de hiába, mert a pap, akihez mentek, nem ért rá. Nem az a baj, hogy AKKOR ÉPPEN nem ért rá, hanem általában.
Sok ilyen példa van még, és sajnos nem bizonyos emberekről beszélek, hanem tömegekről. Kegyetlen rossz, mikor azt mondja nekem valaki, akit nagyon szeretek: "Ha ti nem lettetek volna, már nagyon mélyen lennék, ti mentettetek meg!" Esetünkben a ti azt jelenti: a családom és én, vagy a cserkészcsapat, és én. És borzasztó, hogy nem azt: "az "Egyház, "XY atya", stb.

Sok mindenről írhatnék még. Amikor azt mondom, ortodox, ortodoxia, arra az emberre gondolok, aki megéli a hagyományait, és ebből fakadóan a lelkiségét is. A kettő együtt jár a szememben. Hordhat akármilyen nagy szakállt, csotkit a kezén, járhat örökké reverendába, és beszélhet perfekt ó-görögül, ha nem viselkedik szeretettel, odafigyeléssel és türelemmel az emberekkel. Aki ilyen, az én szememben nem ortodox. Ugyanígy: ha csupasz állú, jól öltözött, rózsafüzért mondó, szertartást szépen végző, türelmes, kedves pap, akkor sem lesz a szememben ortodox. Nálam a kettő szigorúan együtt jár.
Ez persze csak az én véleményem, hivatalosan ez nem így van, de mivel az én blogomon vagyunk, itt az én nézeteim dukálnak. Egyszer egy nagy embertől, aki mellesleg remek pap azt kérdeztem: mit kezdjek egy olyan testvéremmel, aki hithű keresztény, de politikai nézetei miatt gyűlöli ezt vagy azt a csoportot? Erre az volt a válasz: az ilyen nem keresztény. Nos, valahogy így vagyok én az ortodoxiával is, kicsit.

Ha ezt elolvassa egy valóban ortodox vallású testvér, nem lesz tőlem elragadtatva. Ez magánügye. Ha elolvassa egy görög KATOLIKUS testvérem, még annyira sem. Jelen esetben azért emelem ennyire ki a katolikus szót, mert sokan inkább katolikusnak érzik magukat, mint keletinek. Esetünkben rájuk gondoltam.

A legszarabb, hogy én szeretnék beszélni erről a görkat. testvéreimmel. Tényleg szeretnék. El akarom mondani, mit miért csinálok, hogy miért hordok szakállat, miért van imafüzér a csuklómon, miért tudnék sírni egy összecsapott, 17 perces liturgián... Hogy megértsen. Csak éppen a téma említésére is egyféle reakciót kapok: "Erről nem akarok beszélni."
Oké, testvérek! Nem kell erről beszélni. De tisztázzuk: amikor az egyesült ortodoxokat szidjátok, engem is szidtok. Amikor őket gyalázzátok, engem is gyaláztok. Amikor őket gúnyoljátok, engem gúnyoltok. És én már nem tudok, és nem is akarok más lenni! 

Mielőtt megtaláltam volna ezt az utat, még megengedhettem magamnak, hogy ha fájt valami, akkor brutálisan szétgyalázzam azokat a blogomon, akik megbántottak. Az előtt kontroll nélkül cselekedtem. Tengtem-lengtem a világban, erős hittel, de tartás nélkül. Amióta erre az útra léptem, és megtaláltam a lelkiségem, azóta magammal küzdök, hogy jobb ember legyek. Akár csak annál, ami tegnap voltam. Azóta nem csak szép szavakkal, hanem cselekedettel élem meg a hitemet. A hitemet, aminek a középpontjában egy keresztre feszített, magát önzetlenül feláldozó, megkínzott férfi van, Jézus Krisztus. 

Valaha én is gazdagságra vágytam, és még mindig zavar, hogy sok mindent nem engedhetek meg magamnak. Viszont most tudatosan törekszem rá, (ez hülyén fog hangzani), hogy véletlen se legyek gazdag! Hogy véletlen se éljek túl jómódban. Tudom, ma Magyarországon nem igazán fenyeget ez a veszély, még ha akarnám, akkor se. De eljutottam egy tudatos Isten képtől addig, hogy én rá akarok hagyatkozni Istenre, függni akarok tőle. Nem csak lelkileg, hanem fizikailag, és anyagilag is. 

Ez a bejegyzés így is kegyetlenül hosszú lett, ideje lezárni. Most már talán sikerült, végre jól megfogalmaznom, mit is jelent nekem az ortodoxia. Sajnos ma sokan szitokszóként használják, és sokan "csakazértis" mindent máshogy végeznek, mint azt keleti hagyományaink előírják. És ez... ez is nagyon szarul esik.

Szerintem amúgy a legtöbben azért támadnak ki olyan hevesen erre a keleti rítusra, mert a szívük mélyén ők is érzik, hogy ezt bizony így kellene csinálni... és akkor két választás van: vagy elkezdik, és újratanulják az alapoktól, maguk mögött hagyva hosszú évek rutinját, vagy pedig maradnak a rutinnál, és egyszerűen támadással reagálnak. Ellenségként, de legalábbis ellenfélként tekintve akár a paptestvéreikre is. 
Pedig most lehetne megélni a katolikusságot, azaz más szóval, az egyetemességet, az egységet. 
Tolerálni kellene egymást...