Kedves olvasók!

Megszámoltam, és ezt a  bejegyzésem nem számítva, a "boldogság" szó pontosan 49 alkalommal szerepelt a blogomon. Többféle összetételben, időnként pont a hiányáról elmélkedve.

Igazából sosem voltam boldog típus. Vicces, és ebből fakadóan vidám, az igen. De boldog?
Persze mindig voltak boldog pillanataim. Még néha párkapcsolatok terén is. De ezek elég rövidtávú dolgok voltak. Egy koncert. Egy liturgia. Egy beszélgetés.

Szóval, az életem úgy telt, hogy a mindennapok gondjait megszakították boldog időszakok, pillanatok, stb. Szerintem a legtöbb embernél ez így szokott lenni.

Holnap fél éve, 2013 április 13.-án, egy szombati nap délutánján aztán minden megváltozott.

Egész életemben úgy tartottam, hogy ha egy párkapcsolatnak vége van, szigorúan tilos újra kezdeni, mert úgy sem sül ki belőle semmi jó (hiszen okkal lett vége). Ezen a napon azonban pontosan arra készültem, hogy mégis megtegyem a dolgot. Kérjek újrakezdést egy lánytól, akivel egyszer (finoman szólva) nem jött össze.
Aznap együtt töltöttünk egy fél napot. Valójában pár órát, de közel fél napnak tűnt, jó értelemben. És kinyögtem. És kimondtam a szavakat, amikről azt hittem, talán sosem hagyják majd el a számat:

"Nem próbáljuk meg még újra?"

Persze, ezért mentem... de még a kimondás előtt sem voltam biztos abban, hogy ezeket mégis mondani fogom.
- Akarom én ezt? 
- De basszus, ha én nem, akkor előbb-utóbb megteszi más.
- De a múltkor is elég rossz volt már a végén... mi van, ha újra kezdjük, és megint nem működik? Mekkora szopatás lenne ez már? Ő ezt nem érdemli meg!
- Na várj, miből gondolod, hülyegyerek, hogy igent mond? 
- Huh, tényleg... és ha nem akar velem még egyszer ilyesmibe bonyolódni?
- Na jó, de emlékezzünk már rá, hogy mostanság milyen sokat dumáltatok kettesben? Szerinted mégis, miért keresné a társaságodat?
- Ide sem csak téged hívott ám! Mindenkit, aki ott volt gyakorláson.
- Igen, zavart is a lehetőség, hogy mások is eljönnek véletlen... szerencsére sikerült úgy intéznem, hogy egyedül jöttem el.
- Jaja, és az még mennyire idegesítő volt, amikor arról panaszkodott, hogy nincs egy pasija se, akihez fordulhatna?
- Igen, mert felmerült a lehetőség, hogy de lesz, és nem én leszek az...
- Akkor ezek szerint csak akarok tőle valamit, basszus? Minek pörgök ezen? Mondjam már ki!

Ez kb. egy másodperc alatt futott át az agyamon, és közben már a felvezetőmet mondtam... és kimondtam.
És emlékszem, amikor azt mondta, "igen", akkor elsőre nem fogtam fel. És ott álltunk, zavarodottan, és meg kéne szólalni, és...

És örültem neki :) És amikor másnap felkeltem, és meggyőződtem, hogy nem álmodom, akkor még jobban örültem. De a félsz még bennem volt. Hogy működni fog-e ez egyáltalán? Hogy meggondolja-e magát valamelyikünk?

És lassan eltelt fél év.

Lassan egymáshoz csiszolódtunk, és lassan elhiszem, hogy engem szeretnek, a hibáim ellenére is! Elhiszem, hogy nem ábrándul ki belőlem. 
Olyan dolgokat megélek mellette, amikről gyerekként és kiskamaszként álmodoztam, amíg a világ meg nem győzött, hogy ilyesmi nem is létezik. 
A világ tévedett.
Amikor hozzám bújik, rám néz, rám mosolyog, megcsókol... minden alkalommal ugyanúgy ég bennem a tűz, mint amikor először megtörténtek. Fél év telt el, nekem még ilyen hosszú kapcsolatom sosem volt... kb. az első 2-3 hónapig voltak jók a kapcsolataim, utána nyűglődés...
És most ez nincs!

Egyszer, régen 2010 októberében írtam egy bejegyzést álmaim nőjéről, vagyis a leendő feleségemről. Fiktív személyről írtam - hittem azt ekkor.
Ezt írtam akkor:

"Milyen lányt akarok? Milyen lányt keresek? Oh, én már nem adok meg tulajdonságokat. Ezekben úgy csalódtam, hogy minden kívánságom teljesült. Mégsem volt az igazi. Nem mondom, hogy legyen szép, okos, kedves, stb. Nem. Egyetlen összetett dolgot szeretnék, és ha az megfelel, akkor én boldog vagyok:

Tudjam szeretni, és ő ugyanannyira szeressen engem, mint én őt!

Valójában mindig itt bukott meg életem nagy szerelmi története. Vagy én szerettem jobban a párom, mint ő engem, vagy fordítva. Az esetek 90%-ban én voltam az, aki jobban szeretett."

És most itt vagy.
Tudod mit, Kincsem? Elhiszem, hogy ez tényleg működhet, a sírig is. Most, egész életemben először, nem is számolok azzal, hogy mi lesz ha vége. Ugyanis akkor egyikünk már nem él.
Benned tudok bízni. Érted tudok élni.
Azt írtam fentebb: "az életem úgy telt, hogy a mindennapok gondjait megszakították boldog időszakok, pillanatok, stb."
Az életem, hála neked, úgy telik, hogy a mindennapjaim boldogságát néha befeketítik a gondok. 
Mennyivel más ez! 
Mert végre tényleg boldognak érzem magam. Hónapok óta. Én... fél év telt el az igened óta. Vagyis, fél év fog eltelni holnap, az igened kimondása óta. Történtek velem rossz dolgok? Igen. De te mindig tudtál nekem vigaszt adni.

Furcsa érzés. Sokan talán legyintenek majd erre. "Fél év? Majd 3-4 év múlva! Akkor derül ki, hányadán álltok!"
És mit felelek erre?
Hogy nem érdekelnek a szkeptikusok. Boldog vagyok melletted.
És ez nagyon rámfért...