Már írtam nemrég egy szalagavatóról. Mi számít nemrégnek? Egy éve volt kb. Kicsit több.

Most azonban a Kedvesem szalagavatóján voltam. És ez volt az a bizonyos, előző bejegyzésemben említett harmadik program. És nekem ez jelentette a legtöbbet.

Persze ez egészen más volt, mint az előző. Ott döbbenten szembesültem azzal, hogy "azta, hát ezek a lányok, akiket óvtam, védtem, felnőttek". Most olyan emberért voltam ott, aki már régen felnőtt, és akiről ezt én is régen tudtam.

Éppen ezért sokkal nehezebb dolgom van most ezzel a bejegyzéssel, mint általában. Írjak tényszerűen? Nem menne. Engedjem el a csöpögős énemet? Inkább nem...

Szóval, ahogy írtam, nekem nagy élmény volt. Nem ömlött a szememből az örömkönny (pár embernek igen). Nem vetett szét hagyományos értelemben a büszkeség ("hoho, felnőtt az én gyönyörű kislányom!"). Viszont igencsak megrendültem.

Láttam már számtalanszor szépnek a Kedvesem. Láttam már csinosnak. Gyönyörűnek. Láttam még Szűz Máriának öltöztetve is, és akkor azt mondtam magamban: "Hajaj Uram, gyönyörű így, és gyönyörű apáca lenne. Talán mégis magadnak akarod? Veled nem tudok versenyezni, és nem is akarnék. De ha lehet, hagyd meg nekem!" Ez a gyerekes gondolat karácsony óta valahogy bennem volt. Persze nem félelemben éltem le a napjaimat, senki se értsen félre. Csak anno ezt így megállapítottam.

És most eljutottunk addig, hogy megjelent keringő ruhában. Igen hasonló ez az esküvői ruhákhoz. Az Úr igen kedves, és megnyugtatja az én gyerekesen aggodalmaskodó lelkemet, mert láttam, hogy a Kedvesem igen gyönyörű menyasszony lesz, ahogyan ezt nekem meg is jegyezte a bátyám.

Rólam köztudott, hogy félek táncolni. Hogy az ilyen jellegű követeléseknek ellentmondhassak, még évekkel ezelőtt kijelentettem: én nem táncolok, csak azzal, akit feleségül is fogok venni! És ez elég hosszan kitartott ez az elvem.

Tudtam, hogy a keringő után viszont tűzkeresztség jön. Mert szalagavatón szokás ilyenkor táncolni a meghívottakkal. Eddig ez alól mindig kibújtam. Most nem lehetett, és nem is akartam. Most táncolnom KELL. Ezt éreztem. 
El is határoztam, még nyáron, hogy akkor majd jól megtanulok. Szóba került több emberrel is, hogy megtanít, hogy kellemes csalódás legyek. De ebből nem lett semmi. Mondjuk, én sem voltam túl lelkes. Nem akartam olyan igazán rendszeresen táncot gyakorolni.

A pillanat közelgett, én pedig megint féltem. Féltem, hogy olyan leszek, mint egy kiló ólom. Hogy nevetségessé teszem magam, mint általában, ha táncolni próbáltam.

Amikor végül odaléptem hozzá... nem is találtam a szavakat. Nem a tánc miatt. Megrendítően szép volt, kifejezetten királynői. És végül megtettem a nagy lépést, nyújtottam a kezem...

És eltűnt minden, ami félelmem volt. Táncoltam a legszebb lánnyal az egész épületben, városban, országban, világon. Életemben először eltűnt az az érzés, hogy a körülöttem lévő emberek egyetlen célja, hogy rajtam röhögjenek. Egyáltalán nem éreztem semmit. Csak őt. Megkaptam azt, amire nem számítottam: "És te nem tudsz táncolni? Mikor tanultál meg?"

Én táncolni? Soha. Aki ismer, picit is, az tudja, hogy ha tánc csak szóba kerül, nekem konkrétan minden izmom megmerevedik. Most nem volt ilyen. Laza voltam. És boldog? És boldog.

Persze volt sok minden más is. Osztálytáncok, meg ugye szalagtűzés, stb. Sok jó dolog volt, pl. hogy milyen sokan eljöttünk érte, aki hozzám tartozik :) De nekem ez volt a kiemelkedő, a katarzis. 

Erre a napra biztosan emlékezni fogok. Bár a családom hagyományosan utálja a szalagavatókat, nekem ez csodálatos volt. Elnézést mindenkitől, hogy végül csak kinyílt a csöpögős énem... de akkor is így van: minden esetleges negatívumával együtt, ezt a szalagavatót nem cseréltem volna el 100 pankrátor gálára és 100 cirkuszfesztiválra sem!