Mostanság sokszor találkozom egy érdekes jelenséggel. Olvastam már blogon, könyvben, de hallottam is már élőszóban, hogy valaki úgy érzi (főleg 50, 60 év fele), hogy "kiment a divatból".
Ez egyrészt egy torokszorító érzés. Fájdalmas a találkozás egy ilyen emberrel. Leélt fél évszázadot, és gyakorlatilag feleslegesnek érzi magát. Úgy érzi, hogy nem tud haladni a korral. Nem érti az új zenéket, az új technológiai kütyüket, az új szlenget, stb. Bár évtizedek tapasztalata, emléke (és ekkora már jobb esetben bölcsessége) nyomja a vállát (ólomnehéz súllyal), de mégsem boldogul pl. úgy az okostelefonnal, mint egy fiatal, éppen csak tizenéves kis taknyos, aki röhögve beállítja azt, amit ő órák óta próbál...
Szóval, mindenesetre szomorú dolog ez.
Én még sehol nem vagyok 50-es, 60-as éveimtől. Viszont felmerül bennem egy kérdés. Egy kérdés, mely kicsit aggodalommal tölt el:
Mit kezdjen magával az, aki nem is volt divatban?
Amikor valaki így definiálja a sorsát: "kimentem a divatból", szívesen megveregetném a vállát, hogy "sebaj testvér, legalább valaha benne voltál".
Persze valaha én is. Kb. az internetig.
Tisztelt olvasók!
Utálom az e-bookot. A régi könyveket szeretem. Rühellem az okostelefonokat. Jah, igen, és nekem minden érintő képernyős telefon "okostelefon". Elvagyok a hagyományosokkal (a nagyimobilokkal). Nem tetszenek általában a divatos ruhák, és nem is tudom igazán nyomon követni, mi is a divat. Én a 80-as, 90-es ruhadivatot szeretem. Meghülyülök, amikor férfiak papucsot hordanak utcán, buzisnak találom, ha egy férfi sminkkel.Utálok kártyával fizetni. Mindig is jobban szerettem a kézpénzt. A modern zenék sosem fogtak meg, de örömmel hallgatom azokat a zenéket, amiket anno utáltam, ma meg már alig emlékszik rájuk valaki, vagy ha igen, akkor is csak poénkodós nosztalgia gyanánt. Pl. a "tedd fel a kezed" kezdetű sláger. De alapvetően a 80-as, 90-es évek zenéit szeretem elsősorban. De még számítógépes játékokban is a régieket szeretem. És általában a filmekkel is így vagyok. De kivétel természetesen mindig (majdnem mindig) van. De sosem sok.
Az én életemben a technika csúcsa az internet. Ez valahogy mindig vonzott. Ahogy nemrég mondtam is pár embernek: Amióta van internetem, én nem unatkoztam. Filmek, zenék, játékok, és rengeteg információ kimeríthetetlen forrása. De pl. nem tudnám elképzelni, hogy interneten át rendeljek bármit, vagy befizessek valamit.
Félelmetes belegondolni, milyen ember leszek idősebbként. Amikor már normális és természetes, hogy valaki félig a múltban él. Én most is félig ott élek. Nem hagyom elszaladni a jelent. Nem kezelem trehányan a jövőt. Megélem a jelenem, és építem a jövőmet is. De sokszor és szívesen beszélek a múltról, még ha sok mindent szégyellek is.
Amúgy (szerintem ezt már régebben írtam valahol, nincs kedvem előkeresni) jókat szoktam nevetni, amikor a blogolás szóba kerül, és jön, hogy "jaj, ez már olyan elcsépelt, mindenki blogol". Ember, és én élek a múltban? A blogolás rég nem divat. Divat csakazértsem blogot olvasni. Az divat. De írni... nem mondom, van pár divatos blog, de maga a jelenség már nem.
Summa summárum: nem tudok, és soha nem is tudtam haladni a korral. Egyszerűen nekem nem 1987-ben, hanem egy tíz évvel korábban kellett volna születnem. Vagy inkább tizenöttel. Hogy a kamaszkorom a 80-as, 90-es években élhessem le, ahogy most így a 90-es évek legvége, és a 2000-es évek jutottak ki.
Sose hittem, hogy ennyire aktuálisnak éljem majd meg a Lord zenekar, "Új nemzedék" című dalát...
Utolsó kommentek