Úgy néz ki, agyamra ment egy ki nem mondott visszautasítás. Nem akarom részletezni, és nem akarok rágondolni. De főleg szomorkodni nem akarok!
Azt mondták nekem egyszer: jobb, ha dühös vagyok. Mit ne mondjak, tényleg jobb. Ennél az élőhalott álapotnál szerintem minden sokkal, de sokkal csak jobb lehet!
Valami fétis szerű dolog lehet most nálam a Titanic című film, amit egy ideje betegesen megakarok nézni. De nem nagyon jön össze... igazából vagy nincs meg ismerősöknek, vagy megvan, de a lejátszó nem játsza a dvd-t... videólejátszóm régen nincs, szóval ez valami furcsán megoldhatatlan akadálynak tűnik. Nem hiszek a sors rendeltetésében, ez egyszerű pech széria.
Szóval próbálok én jópofa lenni, és egész jó arányba sikerül is, de valójában egy ideje elég gány hangulatom van. Akit érdekel az indok, annak itt egy kis olvasnivaló: INDOK. A bejegyzés címe a következő volt: "A remény hal meg utoljára".
Már egyszer leírtam, hogy ez nem jött össze. Nem elöszőr történt ilyen velem, hogy a kiválasztottammal végül nem kezdtem párkapcsolatba, de hosszú idő óta ez viselt meg a legjobban. Pedig nem történt voltaképpen semmi. Igazából mégcsak nem is "hajtottam" rá, hiszen én ilyet foglalt lánnyal nem teszek. Mégcsak szerelmes se vagyok (ez biztos! nem vagyok kamasz, hogy hírtelen szerelembe essek!), igazából csak nem értem... tényleg nem...
Talán a pánik, mivel elfogytak azok a lányok, akiknél esélyt láttam rá, hogy komoly kapcsolatba tudok kezdeni? Ez elég gyermeteg lenne. Mármint, maholnap leszek 21 éves, igazán nem kell attól féljek, hogy kifutok az időből. Azért mégis kicsit aggódok, márcsak azért is, mivel nem vagyok valami túl jól ismerkedő.
Nem értem, nem tudom, túl magas! Ahogy írtam, sok szar dolog történt egyszerre, de amit érzek, az valmi más. Nem úgy vagyok szomorú, mint egy ismerőseit féltő férfi, és nem is úgy, mint egy világfájdalommal teli kamasz.
De biztos, hogy nagyon rossz paszban vagyok.