Most sokan hülyének fognak nézni. Tegyétek. Nem érdekel. Leírom amit tapasztaltam, és amiről már most pontosan tudom, hogy nem tudom majd értelmesen leírni.
Villamosozni este 11 után soha nem jó. Viszont a Kiskunlacházai eset óta viszont sokkal szívesebben kisérem haza a lányokat, mint ezelött... de nem ez a lényeg.
Találkoztam egy megszálottal. Nem tudom, hogy sátánista volt-e, nem tudom imádta-e az ördögöt, de megéreztem a jelenlétét a férfiban, aki megszólított.
Szimpatikus volt. Kedves volt. Udvarias volt. És megéreztem, hogy a kedves mosoly, és a különösen csillgó szempár mögött ott lapul egy fenevad. A Fenevad.
Ez 2 napja történt. 2 napja nem írtam le ezt a sztorit. Mert jogos a kérdés: és én ezt mégis honnan tudom? Honnan érzem? Mit mondott?
Emlékszem miről beszélt, de nem tudom normálisan idézni. Nem szorult össze a mellkasom, nem éreztem a lelkemben egy tüzben égő szempárt sem. Egyszerűen éreztem. Éreztem... mit éreztem?
Nem tudom. Egyszercsak belémhasított a tudatomba, a lelkembe, az elmémbe, hogy sátánista. Hogy vigyázni kell vele.
Ez nem képzelődés, és nem halucináció. Ez a leírhatatlan iszonyat. Senkinek nem kívánok ilyen élményt, amit át kellet élnem.
Olyan szövege volt, hogy szinte bilincsbe vert. Ha nem is hosszan, de egy ideig szó szerint nem lehetett másra figyelni!
Hogy milyen egy sátánista? Olyan, mint te vagy én. Szarok a ma divatos, magukat hófehérre kisminkelő tinicsoportra, akik saját bevallásuk szerint nem is vallás, és nem is a sátánban hisznek, hanem valójában ők a sátánisták! Hát szerencsére nem! Most újra, életemben nem elöszőr találkoztam olyan emberrel, akiben volt még valaki, és nem a skizofréniáról beszélek!
Tudtam előre, hogy nem fog sikerülni értelmesen és jól leírni, hogy ti is értsétek. De megtörtént, és ez aggasztó.