Úgy vélem, akinek értelmes hite van, nem csak belénevelt, az sokszor elgondolkodott azon, hogy igaz-e bármi (vagy bizonyos részek) az Egyház tanításából, vagy a Bibliából? Úgy értem, hogy akinek tényleg fontos a hit, az bizony kételkedett már.
Csúnyábban fogalmazok: nem találkoztam még olyan, mélyen vallásos emberrel, akit legalább egyszer nem kísértett meg a kétely. A kétely Isten egészéről, vagy bizonyos döntéseiről.
Jól emlékszem a saját keresztutamra. Én életem folyamán sokszor bizonytalan voltam. A nagy egyházzenész, Sillye Jenő műve tökéletesen leírja, amit akkor éreztem, amikor azt hittem, az egész Egyházat, az egész kereszténységet ott hagyom...
Tudd meg Jézus, valami szépet
akartam volna tenni érted,
tündökölni, ahogy kívánod,
meghódítani a világot.
Így kezdődött el az én keresztény pályám, 13 éves, friss megtérőként. Mint minden lelkes ifjú, hittel és lélekkel eltelve valami nagyot, és csodálatosat akartam alkotni. De aztán teltek az évek...
Tudd meg Jézus, csalódtam benned
Hidd el semmi értelme ennek:
megingott a talaj alattad,
életedet a romlásnak adtad
Akkor még nem tudtam, és nem is tudhattam, hogy mennyire zavart, amiről már annyit írtam... a keleti lelkiség hiánya. Én tudat alatt csak annyit tudtam, hogy sokszor még a papoknak sem Jézus a legfontosabb. Hogy sokszor az adott személy saját kényelme fontosabb volt, mint a liturgia, vagy egy rászoruló, némán segítségért sikoltó hang... hogy sokan inkább hozzám fordulnak, mint az Egyházhoz. Hogy sokakat az Egyházból ez nem hogy nem zavar, de egyenesen örül neki, mert legalább nem kell neki foglalkoznia vele. Vagy simán észre se vette.
Én lelkesedtem és lobogtam,
de most itt látlak elhagyottan
itt látlak válladon kereszttel
Én más úton mennék: eressz el!
Aki azt hiszi, olyan könnyű dolog hátat fordítani Krisztus Egyházának, az még sosem volt igazán a tagja. Bár egyre kevésbé éreztem jól magam, mégis ott tartott valami... magam sem tudtam mi az. Hordoztam a saját keserűségemet és csalódottságomat, mint egy mázsás követ, de már fizikálisan képtelen voltam vasárnap nem elmenni templomba.
Miért nem szólsz? Csak nézel énrám
keresztedet vonszolva némán,
te óriási, szótlan árnyék,
örülnél, ha én is így járnék?
Miért nem szólsz?Csak nézel egyre!
Mennék én veled föl a hegyre,
csak ne a Gyehennába élve,
csak ne a Koponyák hegyére!
Imádkoztam sokat, kértem az Istent, hogy mutassa meg, mi a terve velem? Sokáig úgy éreztem, nincs válasz. Tudtam, hogy valahol messze, az akkori határaimon túl, van egy püspök, Kocsis Fülöp, akiről szinte semmit sem tudtam, csak azt, hogy egyszer nagy hatást tett rám. Mondhatjuk, hogy megetette a lelkem valamire, amire ki volt éhezve. Ezt a tiszta, lelki táplálékot kerestem hát tovább, és lassacskán úgy éreztem, hogy csak képzeltem az egészet, ilyen nincs is. Hogy a liturgia csak egy nyűg, amit le kell tudni, az sem baj, ha kihagyunk részeket. Ez nem lenne akkora baj, de úgy vettem észre, hogy minden pap úgy bánik az emberekkel, ahogy a liturgiával. Lehet olyan, aki mélyből fakadó szeretettel, és olyan is, aki csak túl akar lenni az egyes személyeken, ahogy az egyes szertartásokon is...
Csak tudnék elfordulni tőled
Elfelejteni, hogy megöltek!
Csak ne látnám folyton a véred+
Ne látnálak, ne szeretnélek!
Akárhogy is szenvedtem, képtelen voltam hátat fordítani. Millió kétség gyötört, és a végén már inkább mentem sörözni, mint templomba... elkeserített, hogy ez mennyire nem zavarja az embereket. De valahol belül folyamatosan az Isten közelségére vágytam... arra a közelségre, amit csak a templomba tud átéli az ember. Sok-sok harc után rájöttem, hogy önként vállalt rabságom édesebb annál, mint hogy elforduljak az Úrtól, legyek akármennyire elkeseredett. Nagyon boldogtalan időszak volt.
Tudom mit mondasz, véres árnyék:
egy kereszt mindenkire vár még,
mindenki találkozik egyszer
a megfeszített Szeretettel!
És akkor történt a változás. Találkoztam Kiss Lászlóval, aki pont olyan pap volt, amilyet a lelkem tudtomon kívül keresett. Megmutatta azt a dolgot, amit sokan ortodoxnak, keletinek, meg sok egyéb néven is megneveztek már... pedig az csak a külsőségek része. A mentalitás, hogy komolyan veszem saját szertartásom, nem keleti, hanem alapvető hozzáállás kéne legyen. Hogy az emberek, akik hozzánk jönnek, nem megoldandó problémák, hanem segítségre szoruló lények, Istentől valóak mind! Hogy nincs elveszett ember, csak olyan, akit nem szerettek eléggé, vagy elég jól! És miután végigvittem a kétségbeesés keresztjét, végre megtaláltam az utam, ami után a lelkem vágyódott.
Nem lehet téged kikerülni,
nem lehet tőled menekülni,
tenélküled mindenki árva
megyek Uram, a Golgotára
És az Úr rám eresztette kegyelmét: rengeteg laikussal és pappal találkoztam azóta, akik ugyanezt az utat járják. Hogy nem csak Fülöp püspök és Kiss László áldozópap gondolja így, hanem sokan mások is... leírhatatlan érzés volt. Önkéntes szolgaságba vetettem magam, és végre ezáltal szabad lettem!
Mert nem azon múlik, hogy valaki jó pap-e, hogy sokszor és mélyen hajol-e meg. Nem azon, hogy van-e szakálla. Nem azon, hogy hányszor vet keresztet. Sorolhatnám még.
De azon már igen, hogy senkit el nem küld, aki segítségre szorul. Hogy tiszteli és szereti a másik embert. Hogy nem legelső, legjobb, legtiszteltebb akar lenni. Hogy csendben, és felesleges dicsőség hajkurászás nélkül, hasznosan és gondosan szolgálni akarja az Istent és a rábízottakat.
Ez az én keresztutam története. Sokszor nem a legjobb döntéseket hoztam, és teret engedtem rossz gondolatoknak is. Bűnt és hibát is elkövettem. De Isten megbocsátott, és jutalmazta a kitartásom.
SZERETLEK TÉGED, URAM!
Utolsó kommentek