Tegnap, április elseje alkalmából, akartam írni egy nagyon vicces kis bejegyzést, melyben beletörődő depreszió hangulatában leírom, hogy rákot diagnosztizáltak nálam az orvosok, és kb. még másfél évem van hátra, de meggondoltam magam. Nem lett volna jó poén, beláttam időben.
Ma a Népszabadság szerkesztőségében tettem tanulmányi látogatást. Elég negatív szájízzel érkeztem, de összegségében pozitívat csalódtam. Az előítéleteim nem voltak teljesen megalapozottak. Ok, nem nemzeti a gondolkodásuk, bár aki minket kalauzolt, az éppen népművelő szakmával bírt, és el kell ismerjem: műveltebb mint a sok turbómagyarból a 90%... kérdés, mi a nemzeti.
Az ott dolgozók kedvesek és segítőkészek voltak, gyakorlatilag bármit megmutattak, és bármit kérdezhettünk. Még a holnapi újság egyik tervezetét is a kezembe foghattam. Szerintem többet tanultam itt, mint az egész szakmai gyakorlatom alatt, és legalább annyit, mint az iskola falai között.
Holnap pedig bíróságra megyek, mint berendelt tanu. Az András üggyel kapcsolatba lesz gyerekelhelyezési per. A témáról az írásaim itt találhatóak, ha valaki nem emlékezne. Nekem sem árt átnézni, miért is ne kerülne szóba?
András 1
András 2
András 3
András 4
András 5
Ezeken semmit sem módosítottam, ahogy ez nekem mindig alapelvem volt. Mivel egyik-másik írásom legalábbis a becsületsértés határait súrolja, így lehet hogy ez a szép szokásom megváltozik, fene tudja... ha köteleznek rá, hát törlök/módosítok. Ha nem, akkor álljon itt ékes mementóul, hogy az ember miért ne hallgasson az indulataira.
Fogalmam nincs, hogy zajlik egy ilyen tárgyalás... holnapra tudni fogom. Ha nem ütközik jogszabályba (Alister?:D) akkor beszámolót is kapotok majd róla.
Bárcsak képesek lennének felnőt emberek kölcsönös kompromisszumra...