XINAF - Az én világom

SZERETLEK TÉGED, URAM!

Történjen velem bármi, ez az egy biztos.

Az Úr válaszol a lélekkel esedezőknek. Ezt tette velem is.

A problémát mondjuk nem tudtam megoldani, de már sokkal jobb a hangulatom. Néha persze elcsüggedek, de nem hagyom, hogy lehúzzon a depresszió mocsara.

Nem szaporítom a szót. Áldjad én lelkem az Urat!

U.i: Sajnos azért még nem lettem teljesen jól... mindig és újra rádöbbenek, mit vesztettem el.

 "Lásd, nem harcolok... túl fáradt vagyok..."

Sokszor ültem neki, hogy én most leírom végre az érzéseimet a blogba, de sosem lett belőle semmi. Sajnos jelenleg mára eljutottunk addig, hogy az érzéseim is megsérthetnek vagy megbánthatnak másokat.

Mostanság nagyon szétszórt lettem, és sajnos eléggé komor. Na persze, könnyű volt úgy vidámnak lenni, hogy tudod, van értelme végigharcolni a hetet, hiszen vasárnap jön az öröm:
A lelkem felemelkedik Istenhez, és megtapasztalhatom (ha csak egy órácskára is), mihez hasonló lehet a mennyország...

Ma már sajnos jelenleg nincs ilyen. És ez magával vonzza, hogy az imáim és a böjtöm is, úgy érzem, picit kiszáradt fa lett. Erős, és ellenáll a szélnek, de nem áramlik benne az élet...

Nem találom meg a régi örömöt a régi, kedves dolgokban. Leszoktam az összes káros szenvedélyemről: nem iszom, nem dohányzom, nem fogyasztok kávét és energia italt. De valami hiányzik, és tudom is, mi az.

És milyen sokan hiszik azt, hogy nekem a csörgős tömjénező, a szakállas pap, és a 3 antifóna kell... mintha valami sznob lennék, aki meglovagolja a divatot! Pedig nekem az kell, hogy a pap szerelmes rajongással álljon hozzá a szertartáshoz. A többi valójában mellékes. Igen, nekem fontosak a külsőségek, de nem a legfontosabbak!

Hogyan lelkesítsek, ha nem tudok lelkesedni? Uram,tehozzád kiáltok, hallgass meg engem! Ami nemrég még az életem értelmét adta, ma már keserű szájízt hagy bennem...

"Rád nevet, és elviszi mi a legtöbbet ér,
És te ottmaradsz majd egymagad az emlékeidnél.
Pénzé tesz mindent, neki semmi sem fáj,
Ellopná szíved, ha nem figyelsz rá.
Veled alszik, veled kel, és melletted él.
Kiről azt hitted, hogy csak tiéd,
Mást szeret rég.
Megtalál a világvégén, ha szüksége van rád,
Elfordul tőled, ha nem kellesz már."

Karthago - Áruló nem leszek!
(Részlet)
 

No comment...

Nemrégiben vettem egy ikont. Ez az első ikon az életemben, amit nem kaptam, hanem saját pénzemből fizettem érte.
Igazából nem sokat tudtam az ábrázolt szentről. Az eladó annyit mondott nekem, hogy ő Szent Vadim. Ezt le is írta, én pedig úgy voltam vele, kiderítem, ki is ő?

Nem volt könnyű, mivel egy ortodox szentről beszélünk, de sikerült megtalálnom az interneten.
Nem pont ugyanilyen az én ikonom, de egyértelműen felismertem:

Ő Szent Bademus. Az ortodoxok április 10.-én ünneplik az ő dicsőséges vértanúságát. Egy kedves lányismerősöm vette a fáradtságot, és két forrást is lefordított angolról. Nekem erre nem lett volna elég időm. Nézzük, ki is volt Szent Bademus, és miért is Vadim-ként emlegette az eladó hölgy?

A szent szerzetes-mártír, Bademus a IV. században, egy perzsa városban, Bethlapetában élt. A keresztényüldözések alatt 4 hónapig fogva tartották, és a brutális kínzások ellenére is a perzsa keresztények spirituális vezetője és támogatója maradt. Szent Bademus egy hitehagyott keresztény, Nirsan kezétől halt meg. Kr. e. 376-ban végezték ki. Ezen szent hagiográfiája szerint, Bademus főapát kitartása óriási benyomást tett a pogányokra; sokan kezdtek kételkedni pogány hiedelmeikben. Szent Bademus valódi keresztény szent, akit a szerzetes-mártírként tisztelnek. Védőszentje mindazoknak, akiket Vadim névre kereszteltek.

Ez a rövidebb ismertetője az életének. A hosszabbtól sem kell félni:

Szent Bademus gazdag perzsa nemes volt. Apátságot alapított, majd annak apátja lett, bölcsen és igazságosan kormányozta azt. Börtönbe hurcolták hitéért, láncra verték, és naponta kínozták korbáccsal, hogy megpróbálják arra kényszeríteni, hogy feladja azt a reményt, amit Krisztus jelent. Szentünk rendíthetetlen maradt. Nemsokára még egy keresztényt bebörtönöztek, a neve Nirsan, aki perzsa herceg volt. Amikor meglátta, milyen kínzások várnának rá, feladta hitét, és alkut kötött a pogány Sápur királynak. A hitetlen Sápur azt mondta neki, mindent megbocsát, és Nirsan visszatérhet a helyére, ha másvilágra küldi Bademust. Kardot ragadott, így ment Bademus felé. Félelmében és gyengeségében megpróbálta megölni a szent szerzetest. Csapásait gyávaság gyengítette de így is sok sebet ejtettek a türelmes szenten. Végül, négy csapás után, levágta a fejét, és Bademus halott volt. Halott ennek a világnak, ahogy élt, élő a másvilágon, ahogy akarta. 1600 éve történt körülbelül… úgy tűnik, szentnek lenni akkor sem volt könnyebb.  

Ez volt hát Szent Bademus története. Szerencsések vagyunk, hogy nekünk nem kell szenvednünk a hitünkért, egyelőre. Szent Bademus, imádkozz értünk Krisztushoz!

Természetfeletti dolgok két személytől eredhetnek: az Istentől, és a sátántól. Nagyon fontos, hogy ezt a tényt tudatosítsuk magunkban! Ha ezek után belegondolunk, hogy vajon a reiki, a jóslás, az asztrológia, a tarot, és a többi, (valóban) működő és létező dolog honnan ered? Elárulom, nem az Istentől.

És máris felmerül a kérdés: ugyan, honnan tudom én ezt? Nagyon egyszerű:
Az ilyen kuruzslás után senki sem dicsőíti az Urat!

Miért is írok én erről? Egyre gyakrabban felmerül különböző fórumokon, hogy keresztényként mehetünk-e agykontrollra, használhatunk-e homeopátiás szereket, foglalkozhatunk-e asztrológiával, és a többi ezoterikus és okkult kérdés.
Nem én leszek az, aki megengedi vagy megtiltja valakinek is, hogy az Isten helyett vagy mellett más bálványokat (is) engedjen a szívébe és a lelkébe... de bármit is teszünk, mindig jusson eszünkbe amit írtam: az ilyesmi vagy az Istentől, vagy a sátántól jön! Ne hagyjuk magunkat becsapni! Az új-pogányság egyre népszerűbb, és a követői váltig állítják, hogy összefér a kereszténységgel. Az agykontroll és a reiki mindkettő hangoztatja, hogy ez nem vallás, és világnézettől függetlenül tanulható. De mi ne feledkezzük meg: Vagy az Istentől, vagy a sátántól!

Zárásként álljon itt egy idézet a szentírásból:

Egy szolga sem szolgálhat két úrnak: mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti. Nem szolgálhattok az Istennek és a mammonnak. (Lk. 16,13)

Nehéz hetem volt. Betanítások ezrei, és egy lopás megakadályozása (2 napja voltak ott új kollégák, már lopnának... kiakasztó...), nos, önmagában sem semmi. De az, hogy elment a cégtől az ember, akinek annyit köszönhetek, az feltette a koronát, a szarkirály hét fejére.

Mi mind csak Papának hívjuk őt. Anno ő tanított be, majd rendre támogatott. Segített mindig mindenben, és végül is miatta hívtak vissza. Gyakorlatilag, miatt van munkám. Tegnap megvolt a búcsúztatója, és én igazából nem tudtam jól reagálni, nem jöttek se jó poénok, se mély gondolatok.

Szóval, Papa elmenetele is betette a biztosítékot. Aztán pedig a másik nehézség, az a lelkiségem... a lelkiségem, amit nem tudok megélni.

Mindenképpen különös, és szokatlan érzés, hogy nekem nincs kedvem templomba menni. De ha ezt túlságosan részletezni merem, akkor minden sarat rám dobálnak, megsértődnek, és megharagszanak rám.

Szóval, minden teljesen rendben van. Bár csak így lenne...

Lelki húgom elgondolkodtatott egy írásával. Na igen, az álmok... és persze szóba került Martin Luther King hírs beszéde is, aminek a címe: I have a dream! (Van egy álmom!)
Egy részletet közölnék belőle:

"Minden hegyoldalról zengjen a szabadság! És amikor ez megtörténik, ha hagyjuk, hogy zengjen a szabadság, ha hagyjuk, hogy zengjen minden faluból, minden államból és minden városból, akkor előrébb hozhatjuk azt a napot, amikor Isten minden gyermeke, feketék és fehérek, zsidók és nem zsidók, protestánsok és katolikusok megfoghatják egymás kezét, és együtt énekelhetnek egy régi néger spirituáléval: "Végre szabadok, végre szabadok vagyunk! Hála a mindenható Istennek, végre szabadok vagyunk!"

Annyira elragadott a gondolat, hogy meghallgattam a hangfelvételt a beszédről. Egy szót sem értettem belőle, de nagyon tetszett. Tetszett, mert aki elmondta (Martin Luther King) óriási erejű szónok volt. Ha figyelmen kívül hagyjuk a tartalmát, akkor is magával ragadó beszéd. Hiszen engem is elragadott, pedig én nem értek angolul. Ironikus, de amire engem a leginkább emlékeztetett, az Adolf Hitler beszéde. Ugyanúgy hatalmas tűz lakik mind az emberjogi és fekete aktivista, Martin Luther King, és a nemzeti szocializmus legnagyobb vezéralakja, Adolf Hitler szavaiban. A különbség gyakorlatilag annyi, hogy az egyikük békét hirdet, a másikuk harcba hív. Hallgassatok meg mindkettejüktől egy rövid, kb. egy perces részletet:

Micsoda erő is van ebben a két szöges ellentétben álló emberben...

És így belegondolva, nekem is "van egy álmom"! De a legtöbbekkel ellentétben, én tudom, mit fogok hallani akkor, amikor az álmom valóra válik. Egy szót. És ez az egy szó a következő lesz:

AXIOSZ!

Nemrégiben a következő e-mail fogadott, mikor beléptem a fiókomba:

Üdvözöljük !

Küldemény sorszám: RRR-837
Küldemény státusza: Érvényes
Átvehető: 2011.11.31.-ig
Feladó: Szabó Nóémi
Vírus ellenőrzés: Nem fertőzött


(1) Új küldeményed érkezett, nézd meg a csomag tartalmát!
Átveheted ezen a személyes címen:
LINK, AMIT ÉN NEM NYITOTTAM MEG http:XYZRT

Üdvözlettel:
XR szolgálat

KIT NÉZTEK HÜLYÉNEK????????

Ironikus, ha egy római katolikus szentmisén jobban megérint az átlényegítés, mint egy görögkatolikus szentmisén. Talán azért, mert a görögkatolikusoknál liturgiát kéne tartani.

Pedig micsoda misztérium is ez! Aki ismer picit is, vagy olvasott már bele ebbe a blogba, tudja, hogy elkötelezett keleti katolikus vagyok, és többszöri győzködésre sem fogadtam el, hogy "bizánci rítusú római katolikus" lennék... de fejet kell hajtanom a római szentmise szövege előtt, miszerint: "Íme, hitünk szent titka!"

Igazából rájöttem, hogy nekem elsősorban nem is a kelet külsőségei tetszenek, hanem a kelet mentalitása. Szükségem van rá, hogy a pap úgy vágyjon a szertartás elvégzésére, mint az éhező egy falat kenyérre. Mint a szerelmes a nászéjszakájára. Mint a sivatagi vándor egy kulacs hideg vízre. Mint pap a liturgiára. Ugyanis, ha ez nincs meg, az egész vontatott, unott, külsőségek tárháza lesz.
Ha a pap nem megélni, hanem túlélni akarja a szertartást. Ha nem elvégzi az Isteni szentliturgiát, hanem lemisézik. Mint ha kipipálná, mint a kötelező napi rutint szokás... Reggeli, mosogatás, takarítás, kötögetés, lemisézés, tévézés, beszélgetés, alvás...

Az Istentisztelet nem lehet egyike a napi rutinnak! Az Istentisztelet a nap koronája, tetőfoka kell legyen!

Nem szabad, hogy csak túl akarjunk lenni rajta! Hiszen fel nem fogható kegyelem, hogy egy ilyenen részt vehet az ember! Hogy részesülhet Krisztus testében (és a keleti szertartásban a vérében), ezáltal egyesülhet vele! Gondoljunk bele, ameddig nem vétkezünk, egy rövid ideig Jézus, ki megváltotta a világot, bennünk van! Egyesül velünk! Belegondoltunk már ebbe valaha, kedves testvérek? Azt nem kérdezem, felfogtuk-e már, mert ezt nem lehet.

De hogy lenne lelki a nép, ha még a pap is csak túl akar lenni rajta? Hiszen, ha nem így lenne, akkor nem hagyna ki fontos elemeket belőle, hanem törekedne a minél lelkibb, minél szebb szertartásra.

A hívek nagyon fontosak. Hisz az Egyház nem csak a papokból, de a népből is áll. De Krisztusnál nem fontosabbak. A liturgia megcsonkításánál kevés szomorúbb dolog van. Engem legalábbis kevés dolog keserít el jobban.

... és megint megbocsátottál!

Látod a lelkem, és látod a bűneim, éppen úgy, ahogy a jót is. És mégis, újra és újra, ha kérem, megbocsátasz. Csodákat viszel véghez, rajtam keresztül, megérinted azoknak a lelkét, akik eddig annyit csalódtak. Akik nem hittek, vagy inkább rosszul. Mert tudták, hogy vagy, de nem tudták, mi is ez a hatalmas erő... és te Uram látod, tudod hogy igaz: nem fürödtem meg a dicsőségben! Mindig és mindenkor elmondtam, hogy ez a fény nem az enyém, hanem a tied, Uram! Hogy amit olyan vonzónak találnak bennem, mint éji bogarak a lámpafényt, az te vagy, Uram!

Hívtál, és én szívem szerint már mennék. Tudom, hogy még sokáig kell várnom, és azt is, hogy ez nehéz időszak lesz. Kérlek, segíts át a világi akadályokon, a bürokrácia és a jog ingoványán, hogy teljesen érted élhessek!

Nem tudom, miért én lettem a kiválasztottad. Nem tudom, csodáidat miért rajtam keresztül viszed végbe. Nem tudom, miért engem dicsőítesz meg a te megdicsőüléseddel... de hálás vagyok érte, és szívből örülök neki! Legyen meg a te akaratod!

Ámen!

Elhunyt szeretteink emlékére.

"A megdicsőült igazak lelkeivel,
Üdvözítőnk nyugtasd meg
Elhunyt szolgálóidnak lelkét,
Hol nincs fájdalom, sem aggódás, sem sóhaj,
De végtelen élet..."
 

Nincs nagyobb elismerés, és nincs nagyobb öröm, mint amikor valaki lát imádkozni, és úgy értékeli a látványt: "Szóhoz sem jutok... átjött, amit érzel."
Mennyire szeretnélek tényleg annyira szeretni, mint amennyire megérdemelnéd, Uram! Segíts az én gyengeségemen!

Azt hiszem, elfelejteni sosem fogom őt, aki annyit adott, mint senki más. Hiába is törném magam, hát nem is teszem. Hiszen annyi szép emlékem fűz hozzá.

Akkor még nem ugyanaz az ember voltam, mint ma. Liberálisabb hittel, és liberálisabb erkölcsökkel éltem a kis világomat. A mai Xinaf, akivé lettem, ő ugyanazokról a dolgokról teljesen másképpen gondolkodik.

Szóval, ha most megjelenne a Jótündér Keresztanya, vagy kifognám az Aranyhalat, vagy ilyesmi, és megváltoztathatnám a múltunkat, hogy engem akarjon, engem szeressen, és engem válasszon, és egyáltalán, velem legyen, nos...

... biztosan nem tenném meg.

Nem. Az ő döntése volt, amit én akkor is tiszteltem, és most is tisztelek. Ugyan, teljesen a mai napig nem értem, de már nem is akarom érteni.

Ha nem így alakul, én sem az lennék most, aki vagyok.

Szóval, összegezve, talán mégis így volt helyes. Talán így volt a legjobb. Mindenesetre, örülök, hogy egy ideig mellém sodorta őt anno az élet. És, bár az lenne valószínűleg a helyes, ha megbántam volna, nem bántam meg. Az persze más kérdés, hogy megtenném-e újra? A válasz: nem.

Valaha még családról és gyerekekről álmodoztam. Ma már nem teszem. Nekem más az életem.
Ebből fakad, hogy barátnőre sem vágyom, sőt, tudom, hogy nekem nem szabad, hogy legyen. Mert nem tartana sokáig, és nem érne szépen véget a kapcsolat. Ezt is nagyon jól tudom.
De mennyivel könyebb lenne az életem, ha a szex nem hiányozna ennyire... erre valami megoldást kell találni, méghozzá sürgősen! És nem, nem megoldás lefeküdni valakivel. Ennél vallásosabb megoldásra gondoltam.
 

"Ha pedig attól (a szertartásunktól, pl. Liturgiától) helytelenül eltértek volna a korviszonyok vagy személyi körülmények miatt, igyekezzenek visszatérni az ősi hagyományokhoz." 
(Részlet az Orientalium Ecclesiarum-ből, a II. vatikáni zsinat határozatából, a keleti egyházakról. Akinek túl tömény, itt megtalálhatja a tömörített leírását.)

Az ortodox lelkületű hívek legerősebb érve a keleti lelkületük mellett. Hiszen ez a II. vatikáni zsinat egyik határozata, tehát konkrétan a Katolikus Egyház döntése.
Akiknek ez nem tetszik, azok általában nem hajlandóak érvelni a véleményük mellett, elintézik azzal, hogy (idézet következik!) "Tényleg annyit beszélsz itt ortodoxiáról, hogy nem értettem közben, hogy miért itt rontod a levegőt akkor a katolikusoknál?"
Vagy valami hasonlóan kedves gesztussal. De természetesen nyugatibb lelkületű testvéreink között is van értelmes és elfogadó ember (pl. Kruppa Levente, aki végre hajlandó volt velem szóba állni, és nem sértéseket vágott a fejemhez, hanem tisztán és érthetően elmondta, mi nem tetszik neki a jelenlegi keleti irányvonalban).

Nos, ez az értelmes réteg azt mondja: 100 év már hagyományt teremt, és az eddig használt görögkatolikus irányzat 300 éve él Magyarországon, tehát a zsinat sem kér más, mint hogy magyar görögkatolikus hagyományainkat őrizzük. Itt néha kiemelik a magyart, utalva azzal, hogy nem az orosz, ukrán, román, vagy görög ortodox hagyományokat és szertartás rendet, hanem a magyar hagyományt, ami kb. 300 éves.

A fenti részben kiemeltem azt a szót, ami miatt én nem értek egyet ezzel az indoklással. 300 évet valóban tekinthetünk hagyománynak, ez nem kérdés, és nem vita tárgya. De ősinek azért nem mondanám. Márpedig görögkatolikusságunk ősi hagyományai bizony, tetszik, nem tetszik, az ortodox hagyományokig nyúlnak vissza.
Ezek után, ismét nagyon érdekelne, hogy akik elvetik a keleti lelkületet, vagy a túlzott ortodoxiától félnek, tehát katolikusságukat óvják (egy, szerintem nem létező fenyegetéstől...), hogy értékelik ezt a bizonyos ősi hagyomány kitételt...

Sajnos nagyon sokszor látom azt a jelenséget, melyet talán a legpontosabban így lehetne jellemezni:

Megszokásból vannak együtt.
 

Ismerjük jól a jelenséget... az elején minden szép, romantikus, tombol a szerelem.

"Álmodunk, egymás szívében ott vagyunk.
Csak álmodunk és fel sem tűnik, hogy változunk.
Unalmas minden érzés, már elmúlt három év,
Valahogy egész más, más volt a kezdetén."

Aztán egyre kevésbé lobog az a bizonyos láng... és szaporodnak a viták, a nézeteltérések...
A szex is (ha van) egyre szarabb lesz.

"Ébredünk, még egymást átölelve érkezünk.
Csak ébredünk, a szürke megszokástól szenvedünk.
Egymás szavába vágunk, egymásba karmolunk,
Valahogy együtt is egyedül, egyedül vagyunk."

És eljutunk oda, hogy az egykor olyan nagyon szerelmes pár, mára többet veszekszik, mint amennyit beszélget. Szeretik egymást, félre értés ne essék. Néha jó programjaik is vannak, amikor együtt csinálnak valamit. Ráadásul ott a sok közös emlék, a rengeteg együtt megélt élmény, és a kezdeti idők emléke...

"Vádolunk, apró hibákat felfújunk.
Csak vádolunk és egymás lelkébe gázolunk.
A szerelem most is elmúlt, már semmit se nyújt;
Valahogy együtt is egyedül, egyedül vagyunk."

És kialakul a se veled, se nélküled állapot. Néha egyik (vagy mindkettő) félnél feltűnik egy szerető, de ez ritkán hosszú távú, mert előbb-utóbb győz a lelkiismeret... Vagy nem. Mindenesetre egymás mellett alszanak, egymás mellett ébrednek, de nincsenek együtt. Valahogy ők "Együtt is egyedül" vannak...

Küldöm ezt a számot minden kedves olvasómnak, aki ismer ilyen párt, vagy esetleg ő is ilyen kapcsolatban él. Én mindig azt mondtam: jobb lenne, ha szakítanának... de sose teszik meg. Inkább szenvednek egymás mellett éveken át. Pedig talán mindketten lehetnének ismét szerelmesek...

A dalszöveg és a videó is Vörös István és a Prognózis zenekar szerzeménye.

Rólam írták:

"Amúgy az 'Én, az ortodox' nekem már sok volt. Tényleg annyit beszélsz itt ortodoxiáról, hogy nem értettem közben, hogy miért itt rontod a levegőt akkor a katolikusoknál?"

Igen, ez a kis részlet bezony rólam, Veszelszki Bálintról szól. Hogy ki írta, sajnos sosem tudtam meg, mert többszöri kérésre sem fedte fel előttem a kilétét. klp_78 néven írt, sajnos ennél sokkal többet nem tudok róla.

Úgy hiszem, mostanság van jogosultságom újra elővenni a témát. Ugyanis találkoztam az első nyugati gondolkodású görögkatolikus pappal, aki méltóztatott érveket is mondani, miért is NEM keleti hagyomány szerint végzi a liturgiát. És ez az ember Kruppa Levente volt. Mindenesetre élmény volt látni és megélni, hogy valaki nem utálkozik, nem vet meg, és nem néz le, mert máshogy gondolkodom.

Sokan, még szintén keleti lelkületű ismerősöm is hitte azt rólam, hogy olyan begyepesedett ortodox vagyok, hogy ami nem annyira keleti, hogy tanulhatna tőle egy pátriárka, az már nekem nem felel meg... pedig nem erről van szó. Soha nem is volt erről szó. Az más kérdés, hogy Istenhez csak a keleti rítus szerint elvégzett, teljes lélekkel átélt szertartás képes felemelni.

"Áldozat Istennek a kesergő lélek..."

Mindenesetre, igazat kell adnom azon véleménynek, hogy az alázat része elfogadni azt, ha valami nem úgy történik, ahogy nekünk tetszik. Így elkezdek felkészülni arra, hogy hamarosan újra el kell viselnem a gonoszkodó megjegyzéseket a sekrestyében ("inkább ne énekeljél öcsém, mert elég fals hangod van"), a kalácsból vágott antidort, és a népénekek dallamait...

"Az életemben a szerelem Isten,
és ami a testnek a szeretkezés,
az a léleknek a liturgia"

Eljött a pillanat, amikor a szerelemért le kell mondjak a szeretkezésről. Amikor a liturgiából mise lesz.

"Istenem, én Istenem, tekints le rám,
Miért hagytál el engem?"

De valójában tudom, hogy a javamra szolgál. Alázat, alázat, alázat. Aki nem képes annyit megtenni Krisztusért, hogy vállalja a lelkületének kevésbé megfelelő Istentiszteletet, az hogy lenne képes meghalni érte?

"Most bocsátod el, Uram, a te szolgádat: * a te igéd szerint békességben * mert látták szemeim a tőled küldött Üdvözítőt, * kit rendeltél minden népek színe elé, * világosságul a pogányoknak, * és dicsőségül a te népednek. Izraelnek."

Hát legyen áldott a te neved öröktől fogva! Adj erőt nekem, gyarló szolgádnak, hogy méltósággal szolgálhassalak akkor is, mikor nehéz lesz! Ne engedd, hogy erőt vegyen rajtam a csüggedés!

"A jó harcot megharcoltam, a pályát végig futottam, hitemet megtartottam. Készen vár rám az igazság győzelmi koszorúja!"

Úgy fest, hogy mégsem vagyok Bozgor. Legalábbis van hely, ahol nem is utálnak, pedig én azt hittem...

Óriási örömmel írom le, hogy pozitívan csalódtam a Rózsák terében, legalábbis a parókusban, Levente atyában.
Emlékszem, régebben ezt írtam róla ezen a blogon:
"A lelkigyakorlat... ezelőtt soha nem vettem részt, még hasonlón sem. Kruppa Levente atya tartotta. Először amit meg kell említsek: nagyon, nagyon hiteles volt, amit csinált. Tőle komolyan lehet venni olyan dolgokat, hogy lehet jól élni szegényen, hogy milyen egy jó házasság, hogy mit is jelent, ha valaki pap."
Nos, úgy érezhetem, nem tévedtem... még ha a lelkiségem keleti is, neki pedig nagyon nem, ez nem jelent feltétlen rossz viszonyt. Viszont mérges vagyok arra, aki ezt elhitette velem, hogy Levente ezt vagy azt gondolja vagy mondja rólam...