Szóval voltam zarándokolni, Morvin kollegával. Igyekszem a lehető legpontosabban leközölni az úton történteket, az élményeket.
Előszór is külön köszönet illeti:
Kiss László budai áldozópapot, és kedves feleségét, Krisztit, illetve Laci családját. Az egy dolog, hogy ingyen és bérmentve levittek minket Nyíregyházáig. Még egy kávéra is a vendégük voltam a benzinkútnál.
De utána folyamatosan felhívott, hogy merre vagyunk, mindenünk meg van-e, majd intézet nekünk egy igen kiadós vacsorát, majd szállást Nyírbátorban, a szülői házban, ahol szintén a jónál sokkal jobb ellátásban volt részünk. Nagyon kedvesek voltak velünk, elláttak minden földi jóval. És még meg is gyóntatott. De ne szaladjunk ennyire előre. Mindenesetre KÖSZÖNJÜK!!!!!
Az elindulás szombat reggel, 10 órakor történt. Egy rövid ima után elindult velünk a kocsi, és viszonylag gyorsan már bevásárolva ott voltunk Nyíregyházán, a város végét jelző táblánál, ahol elváltunk Laciéktól. 14:06 perckor kezdődött az utunk. Innentől egy órás gyaloglás után, az autóút mentén eljutottunk Nagykállóba. Addigra sikeresen felmelegedett a teljes ivóvíz készletünk, olyan 20-25 fokosra, amire itthon azt mondanám, ihatatlan. Ott minden cseppje érték volt. Nagykállón az első kútnál magunkra öntöttük a teljes vízkészletet, majd hosszan ittunk. A nap kegyetlen forró volt, iszonyúan leizzadtunk.
Nagykálló után a következő megálló Kállósemjén. Itt vettünk olcsón egy kisebb dinnyét, és belaktunk vele, majd megálltunk pihenni a görög katolikus templomnál. Nagykálló és Kállósemjén között egészen jó utunk volt, mivel igényesen kiépített bicikliúton mentünk keresztül. Délután négy fele járt az idő ekkor. És itt kezdődött a nehéz része a kis kirándulásnak. Ugyanis innentől csak a hármas úton van lehetőség közlekedni, aminek viszont nem igazán van széle. Kétszer ütöttek el majdnem, egyszer konkrétan nem volt 10 centire tőlünk az elsuhanó motoros. Biztonságosabbnak ítéltük, ha a síneken folytatjuk az utat.
Igen ám, de sínen közlekedni... egyrészt kényelmetlen, mert tele van kövekkel. Másrészt megjöttek a szúnyogok. Harmadrészt állandóan hátra kell figyelni. Haladni is csak lassan lehet. És ha ez mind nem lenne elég, félbevágott kígyókkal volt tele a sin két oldala. Amik erősen dögszakot árasztottak. (Az egész túrát végigkísérték a döglött, elütött állatok tetemei, és az ehhez járó szag is. Nagyon lehangoló). Kb. este hét óra tájban találtunk rá a Pócspetribe vezető útra, ami nagy dilemma elé állított minket.
Ugyanis vagy megyünk tovább egyenesen, akkor pont belefutunk a pócsi vasútállomásba, ami valószínűleg sokkal rövidebb út, vagy lefordulunk Pócspetri felé. Az első verzió ellen szólt, hogy vagy a sínen megyünk tovább, vagy az életveszélyes autóúton, miközben közeledett felénk a napnyugta. Inkább a hosszabb, de biztonságosabb utat választottuk.
Kb. egy órás séta után átléptük a Pócspetri kezdetét jelző tábla vonalát...
Amikor a faluból vadászpuska (nem, nem légpuska, vadászpuska) hangja hasított a fülünkbe. Mindenesetre, sötétedéskor már az ember idegeit nem nyugtatja meg egy ilyen köszöntés... ennek ellenére tovább kellett menni. Ekkorra már a végkimerülésig jutottunk. Kénytelenek voltunk megállni, és pihenni, akármennyire nem tetszett a fogadtatás... Majd tovább, Máriapócs felé. Amit nem tudtunk, hogy Pócspetri és Máriapócs gyakorlatilag össze van nőve. Mi csak annyit láttunk, hogy házak végtelen sora, a falunak egyszerűen NINCS vége, és körülvesz a sötét. Nagyon demoralizáló volt.
Viszont Laciék elénk jöttek, elkísértek egyenesen a templomig, és adtak vacsorát. Majd utána azonnal felmentünk a könnyező kegyképhez, hogy imádkozzunk az Istenszülőhöz.
Ezzel a zarándoklatom céljainak a fele beteljesült. Végre volt időnk leheverni a templom kertjébe, és kb. úgy is maradni. Fél 9 fele járt az idő ekkor.
Közben találkoztam ismerősökkel, és részt vettem később Fülöp szerzetes püspök által tartott körmeneten is, éjfélkor. Előtte csak a külső hangszórókon át kapcsolódtam be az esti szertartásokba, lélekbe. Innen Laci vitt el magukhoz, Nyírbátorba, a házba, ahol felnőtt. Hajnali fél 3 fele már ágyban is voltam, és csak fél 9 fele kellett kelnem.
Reggel kiadós reggelit kaptunk, majd visszamentünk Pócsra, és részt vettünk a püspök atya, és még néhány tekintélyes egyházi személy által tartott szentliturgián, melynek keretében diakónus szentelés zajlott. Ez még úgyis megfogó élmény volt, hogy kb. 200 m távolságból láttuk csak a szentélyt... utána még egyszer felmentünk a kegyképhez, majd én gyertyát gyújtottam az Istenszülő ikonja elött, és még egyszer elimádkoztam, amiért jöttem. Ezzel teljesedett be a zarándoklatom. Utána megnéztük még a kriptát, majd üldögéltünk. Később csatlakoztunk a rózsák terei delegációhoz, és miután szertartásosan elköszöntünk a szűzanyától, külön busszal jöttünk haza.
Amit még feltétlen le kell írjak:
Azért mentem zarándoklatra, mert van egy számomra NAGYON fontos ember, akinek az élete szerintem nem jó, lehetne jobb. Imádkoztam, hogy legyen is jobb. Volt egy kérésem, amit magamnak kértem. Mint görög katolikus (vagy ahogy újabban érzem magam, egyesült ortodox) ember, én is úgy gondoltam, a Máriapócson található könnyező Mária ikon előtti ima, főleg, ha zarándoklat is társul hozzá, ami nem mentes a nehézségektől, akár csodát is tehet. Remélem, a szűzanya tesz is majd csodát.
Ami még fontos: a környékbeliek általában nagyon kedvesek, és nagyon segítőkészek. Mindenki szívélyesen igazított útnak minket.
És persze nem hagyhatom ki, mekkora élmény látni szertartást végezni a püspök atyát, Fülöpöt, aki egy élő szent! És még sok mindent nem írtam le, de egyszerűen nem lehet papírra vetni azt az érzést, amit egy magyarországi görög rítusúnak Máriapócs jelent!
Köszönök mindent!
Utolsó kommentek