XINAF - Az én világom

Kedves olvasók!

Bizonyára feltűnt, hogy a vallási elmélkedéseim kicsit háttérbe szorultak. Minden bizonnyal sokan örülnek neki, és páran talán bánják.
Tisztáznám, hogy nem lettem kevésbé hívő (vallásos). Konkrétan kicsit nekibúsultam az utóbbi időben, pár személyes jellegű dolog miatt, és valahogy kevéssé tudtam ragyogni.
No, ma remek napom volt, és lelkileg is helyre billentem. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ismét átmegyünk vallási blogba, bár nem is lehetetlen. Eddig is arról írtam, ami éppen eszembe jutott, eztán is arról fogok.

Ezúton is örömömet fejezem ki, hogy Alister cimbora ismét megjelent, és kommentel. Megértem, ha a keleti teológiai eszmefuttatásaimhoz nem nagyon tudott hozzászólni :)

Úgy gondolom, hogy ideje egy kis kronológiai levezetésnek, hogyan is lettem keresztény? Ez talán nem is lesz annyira tömény, mégis vallásos, de rólam, az emberről is szól.

Történt pedig, hogy 1996-ban, a kis Xinaf (9 éves!) a fejébe vette, hogy meg akar keresztelkedni. Ez leginkább a nővére érdeme (mezeinewsee), általa ismerte meg a vallást, az Egyházat. Mivel otthon elég keresztény ellenes hangulat volt, ez nem lett agyon reklámozva, később persze kiderül, de hát nem is szégyelleni való dolog ez. Nem lett belőle gond, csak nem értették.
Mai eszemmel egyébként azt mondom, talán várni kellett volna, mert nem volt még igazán hitem (tudom, a csecsemőknek sincs, de ők még teljesen bűntelenek, meg helyettük a keresztszülő teszi meg az ígéretet, míg nálam egyik sem állt meg), másrészt pedig, mivel a szüleim római katolikusok, így én is erre a rítusra lettem keresztelve. (Görögkatolikus templomban, egy görögkatolikus pap közvetítésével). Mindenesetre az Úrnak így tetszett, tehát biztosan így is kellett lennie.
Mindenesetre megkeresztelkedtem, és innentől sokáig nem is foglalkoztam vallással (mondhatni leszartam). A keresztségben az Ignác nevet kaptam, Loyolai Szent Ignác után. Ezt a nevemet nem használom, bár semmi bajom Ignác atyával. Nem tudom, alakított-e bármit is a védőszentem a személyiségemen. Olvasók? Mennyire látszik rajtam a Jezsuita rend alapítójának keze nyoma?

2001-ben, egy cserkésztáborban, Felsővadászon, az ottani parochus atya, Tyukodi Attila a liturgia előtt behívott minket a szentélybe, és megmutatta a pap beöltözését. Ott, a szentélyben éltem át életem első Istenélményét. A szemtől szembeni találkozás az Istennel, mondanom se kell, elsöprő hatást tett rám. Azelőtt sokszor megemlítették nekem, nem kéne elsőáldozónak lennem, és gyónnom, de nem akartam vállalni. Akkor minden héten (!!!!!!!!!!!!) templomba kéne menni, meg ilyesmik. Iszonyú macera az egész, tehát nem vállaltam. De ezután az élményem után már tudatosan az Egyház közösségébe (szentségi közösségébe) akartam tartozni. Ez nem sokkal rá meg is történt, még ebben az évben.

Hamarosan a cserkészet mellett az ifjúsági hittanosok között is vezető egyéniség lettem, illetve nagyon gyorsan főministránssá váltam. Mindig vonzott az oltár melletti szolgálat. Elgondolkodtam a papságon is, de elvetettem. Elég fényes karriert futottam be, közösségvezetőként, egyfajta egyházközségi celebé váltam. Sokan csak azért jártak templomba, hogy utána találkozzanak velem. 
Később ennek a jelenségnek véget vetettem, a templom nem saját magunk sztárolására való.
2009-ben elhelyezték azt az atyát, aki tudatosan is épített rám, de már előtte szétszéledt az ifjúsági közösség, mert a papunk nem tudott egyszerre mindenhol ott lenni, és hát mi morzsolódtunk végül le. A többi atya nem tudta összefogni ezt a közösséget, mármint a fiatalokat. Több összeütközés is történt köztem és a papság között. Valószínűleg mindketten egyformán hibásak voltunk.

Ott álltam, a régi dicsőségem romjain, a régi egómmal feltöltekezve, de valódi egyházi közösség nélkül. Elfogytak mellőlem az emberek, és a papságommal sem volt közeli a viszonyom. Akkor ismertem meg Kiss László atyával. Emlékeim szerint 2010-et írunk.

Az eddigi liturgikus életem teljesen nyugati mintára épült, ilyen volt az egyházközségem mentalitása, a papságé és a híveké is. Persze, hallottam én arról, hogy egy Dámóc nevű községben él két szerzetes, Fülöp és Atanáz testvér, de nem igen kedveltem meg a két leendő püspököt, mert a két lány, aki leírta őket, valahogy nem tudták valóban olyannak leírni őket, amilyenek. A leírások alapján kicsit álszent, fontoskodó, embernek ismertem meg őket, akik egyébként nagyon kedvesek.
Mondták nekünk hittanon, hogy régebben hogy csinálták a proszkomídiát, de megtanultuk, hogy ez már kihalt Magyarországon, vagy csak az ortodoxok végzik így. Szóval, sok, sok ősi, keleti hagyományunkról hallottunk, mint múltba veszett hagyományról.
2008-ban püspökké szentelték Kocsis Fülöpöt, és akkor néha láttam, hogy ezek a kihalt hagyományok valamennyire élnek, de ez is csak érdekesség volt inkább.
László atya azonban nem Magyarországon tanult, és ő nem tudott róla, hogy ezek a hagyományok nem léteznek. Ő mindig megélte őket, ráadásul mindig volt rám ideje, meghallgatott, tanácsot adott, és véleményt mondott, ha kértem. 2010 végén elkezdtem hozzá járni liturgiára. Hamarosan teljesen átjárt a keleti lelkiség, a régi, nyugati lelkiségem teljesen eltűnt.

László atya 2011-ben az akkor szentelt Atanáz püspök titkára lett, a kötelességek Miskolcra szólították, de akkor már a lelkiségem kialakult.
(Atanáz püspök, és Kiss László atya)

Napjainkban...

Keleti lelkiségemet a Katolikus Egyház közösségében élem meg, de sokat gyönyörködöm az ortodox és keleti katolikus liturgiák szépségében és mélységében. Sok szépet és jót el tudok mondani a nyugati miséről és szertartásokról is, de nem az én világom.
Elhatároztam, hogy életem kormányzását az Úr kezébe adom. Ehhez tartom is magam, amennyire tudom, és bár néha puffogok magamban, de elfogadom a döntéseit, akkor is, ha nekem nem tetszenek. Már nem akarok sikert, nem akarok sok embert magam körül. Legyen amit az Isten akar.

Nos, ez a zanzásított, szigorúan lerövidített története egy ateista munkáscsalád negyedszülöttjének kereszténnyé válásáról, majd keresztény életének alakulásáról. Bár ezzel nem mindenki értene egyet, de én tudom: az alkohol és a dohányzás abbahagyása, és sok más, nem könnyű, de szükséges lépésem szintén a szemléletváltozásomnak köszönhető. Átértékelt fogalmak a bűnről, a helyes és helytelen dolgokról, stb.

Talán a régi ismerőseim, akik még egy másmilyen Xinafot ismertek meg, jobban megértik így azt, aki most vagyok. Remélem.

Az utolsó bejegyzésen felbuzdulva, összeírok pár számot, ami jól jellemzi azokat a fiatalokat, "akik az árnyékok mögött élnek". Pernahajder, tolvaj, bűnöző, csirkefogó, rabló, huligán, strici, kurva... ismerjük. Ez egy olyan rétege a társadalomnak, amit a média és általában a közvélemény igyekszik jelenségként, és nem személyként bemutatni.

A keresztény embernek feladata az elfogadás, a tolerancia, a szeretet. Tudom, hogy az olvasóim közül többen is szeretnek, illetve szeretnének majd a balhés fiatalokkal foglalkozni. Ez nagyon helyes, nagyon hasznos, és nagyon veszélyes.
Jó, mert meg lehet mutatni nekik, hogy van remény. Hogy nem az a sorsuk, hogy a társadalom szemete legyenek. Hogy ők is értékes emberek, vagyis, ők is válhatnak értékes emberré. Mert Istennek nincs lehetetlen, és akik hozzá fordulnak, azokat megsegíti. A mindennapok hősei, akik képesek egy ilyen balhés kamaszt elvezetni hozzá, névtelenül, és ismeretlenül élik a mindennapjaikat. De micsoda jutalom várhatja őket a Mennyben...

Nézzük hát Xinaf daloskönyvét. Azokról, "akik az árnyékok mögött élnek" Az első három dal az OSSIAN zenekar repertoárjából került ki, aki nem szereti a heavy metált, az se ijedjen meg: lesz más is :) De szerintem érdemes az ezekről írtakba is beleolvasni, esetleg meghallgatni. 

Legyen miénk az élet - Ebben hangzik el az a sor, amit címül választottam. Az Ossian zenekar a legenda szerint ezt a számot Antal Józsefnek írta, mikor már megérkezett a rendszerváltás. Ez a dal azonban ma rólunk, felnőttekről szól. A magas politika egy dolog, nekünk a saját életünkben, szívünkben, környezetünkben kell rendet tenni. Nem várhatjuk tovább, hogy ezt a politikusok elvégezzék helyettünk.
Idézet:
"Akik az árnyékok mögött élnek, mind eljöttek Hozzád
Akik csak titokban remélnek, hogy van még Igazság
Akik már senkitől sem kérnek, most ők hívnak Téged
Legyen miénk az Élet"

Magányos angyal - Egy öngyilkosság lírai története. A végső elkeseredésről szóló dal. Ezt érezheti, aki úgy véli, már nincs értelme az életének. Mert nem szeretik.
Cserkészvezetőként elhatároztam, hogy nálam nincs olyan gyerek, akit kidobnék. Aki hozzánk akar tartozni, az jöhet, akkor is, ha csúnya, akkor is, ha buta. Ha ügyetlen, ha szegény, ha gyáva. Isten minden embernek értékeket adott, csak meg kell találni. Nagyon figyeljünk rá, hogy keressük, mi szerethető van a másikban.
Idézet:
"Tudta jól, nem értették
Soha nem szerették
Szíve mélyén vak remény
De ha elment, nem keresték"

Ítéletnap - Ez a kőkemény zenével dolgozó heavy metál szám gyakorlatilag egy társadalom rajzot készít nekünk. Ijesztően pontosan mutatja be, hogyan élnek százak, ezrek, ma is, 21 évvel a megírása után. Ha a durva riffek mögé nézünk, és megvizsgáljuk a szövegét, láthatjuk, hogy ez egy válasz egy nem is olyan kis tömeg néma sikolyára. És ez a sikoly így hangzik: "Nem bírom tovább, elegem van, mindenki kapja be, a világ szar!" És erre nem valami szaharinos cukormadzag jön, a csodás életről, hanem egy igaz, és már majdnem durva zene és szöveg. De sikolyra kb. ez a válasza: "Nem vagy egyedül, ne add fel, tedd jobbá az életed!"
Idézet:
"Szemben álló két nemzedék,
Apák és fiuk, mint föld és ég
A legtöbb felnőtt kiégve él
A szemétdomb csúcsa! - Szánalmas cél!"

Tovább - A világtörténelem leglázítóbb számát sikerült megalkotnia a Pokolgépnek. És ezzel a legveszélyesebbet is. Ugyanis sokan érzik azt, hogy nem bírják tovább, és bárhol jobb, mint otthon. Mert pl. isznak a szülők. Vagy éhezik a család. Vagy csak utálják a gyereket.
De ha nem ítélkezni akarunk a zenekar felett, rájövünk: valóban sokakban játszódnak le ilyen érzések. És attól, hogy nem beszélünk róla, még ezek a gondolatok léteznek!
Idézet:
"Ha úgy érzed, hogy otthon már nem bírod így tovább
Menj el, és ne várj
Ha azt hiszed, hogy máshol egy boldogabb élet vár
Menj el, és ne várj"

Ítélet helyett - Szerintem kevesen vannak, akik ne ismernék ezt a gyönyörű, gyomorszorító balladát a Pokolgéptől. A téma annyira telitalálat, hogy még rapperek is feldolgozták (Majka konkrétan), és a klipben maga Kalapács József is szerepet vállalt. Mert a zene szinte másodlagos. Minden subkultúrában lesznek, akik vadnak születtek. Akiket az utca nevelt. Sokan magukénak érzik a számot, de szerencsére csak kevesekre igaz teljes egészében. És azt ki kell emelnem: végre valaki megénekelte, hogy SZERESSÉTEK A GYEREKEKET!
Idézet:
"Vadnak születtünk, az utca nevelt
Senki sem vigyázott ránk
A beton házak között nem várnak csodák
Így lettünk mi megátkozott nemzedék"

Fémszívű - Kicsit más zene, az Edda klasszikusa. A lemezen Fémszívű fiú volt a címe, ami azért vicces, mert egy lányról szól, aki örökös rajongójuk volt, és fiatalon halt meg. Az ő emlékének íródott a dal... de hányan magukra ismertek.
Az Edda volt minden idők legsikeresebb magyar zenekara, nem véletlen. A valóságról énekeltek, nevén nevezvén a dolgot.
Ma, Magyarországon is százszámra élnek fémszívű emberek. Akiknek nincs hova mennie. És lehet, hogy könyörtelen rabló, de ha magányosan meghallgatná ezt a dalt, jó eséllyel nem állná meg könnyek nélkül...
Idézet:
"Fejed fölött múlnak el az évek,
Nem tudod mi lesz még belőled,
Apád szavai mind lekoptak rólad,
Érzed, nem szeretnek, átnéznek rajtad."

Rossz vér - Bill kapitány egy életet vázol fel, melyből szintén rengeteg van. Mármint ilyen életből. Pedig itt sem a vére volt rossz a srácnak, akiről szól. Csak a környezete. Nincs mit írni róla, meg kell hallgatni.
Idézet:
"Anyám nem kapott virágot
Apám keze odavágott
Aztán elhagyta a családot..."

Ezt kapd ki Krupke! - A West side story musicaléből van ez a részlet. A sztori ismert, logikus is szerintem, hogy jól mutatja be az elkeseredettek bandaéletét. Bár vidám, könnyed szám, ameddig bele nem gondolunk, miről is énekelnek ezek a fiatalok? Valami ilyesmit gondolnak a maiak is a rendőrfőnökről, a politikusokról, és a többi felnőttről, akibe csalódtak.
Idézet:
"Hát... ezt kapd ki, Krupke, és tartsd a pofád!
Most megtudtad, hogy kinek kell a simlis dumád!
Egy munka még vár rád, s ez kedves kis hír...
Hé, fatökű Krupke,
nyald ki!!!!"


Kedvcsinálónak ennyi is elég volt. Úgy gondolom, érthető, mit akartam megmutatni. Ha valaki kevesli, tudok mutatni akár 20 hasonló témájú számot, különböző előadóktól. Remélem, hogy az Úr megteremti majd a lehetőséget, hogy ezeknek az embernek a segélykiáltására felelhessek, mondjuk egy ilyesmi gondolattal:

Jó régen nem írtam, aminek egyik oka, hogy nem is voltam gépközelben, a másik, hogy gondolkodtam, írjak-e azokról a dolgokról, amik jelenleg benne vannak.

Ezt egyébként még mindig nem döntöttem el. A blog ugyan nem napló (tudom, tudom, internetes naplót jelent, de akkor sem az!), tehát teljesen nem is nyíltam meg benne soha. Beláthatjuk, hogy az ember a legszemélyesebb érzéseit nem teszi fel az internetre. Külföldön vannak olyan bloggerek, akik minden fingásukról beszámolnak, tényleg a legapróbb részletekig. Hogy miről veszekedtek a párjukkal, milyen volt este a szex, hogy mi nyomja a lelküket, stb. Nálunk inkább az dívik, hogy nagyon hosszú bejegyzésekben mindenféle érdekes és kevésbé érdekes témáról blogolnak az emberek, vagy pedig egy-két mondatban utalnak valamire. A kedvenceim azok a közéleti szereplők, akiknek minden napja valami igazi kaland. Megtámadják őket, be akarják csapni őket a boltba, rájuk köszön egy szép lány... tiszta szomszédok :D
Én pedig csak úgy írok. Nem mondom, hogy egyik csoportba sem tartozom, mert nem igaz. Én mindegyikbe beletartozom. Bár személyes dolgaimról azért nem számolok be óramű pontossággal.

Maradjunk annyiban, hogy aki jelet kér az Istentől (pl. én), az megkapja. Könnyen lehet, hogy nem olyat, mint amit kapni akart.
Jelenleg két esemény is megkavart. Az egyik a múltból jelent meg, a másik a jövőből köszönt rám.

Nagyon rég csináltam utoljára, hogy csak úgy zenét hallgassak. Gyakorlatilag nem is figyelve, mi megy, csak engedni, hogy belőlem is érzelmek törjenek fel. Pl. most, mikor Supernemet hallgatok (akusztikusan). Eszemet sem tudom, mikor hallgattam őket utoljára.
Pedig valaha mennyire szerettem koncertre járni. Bikini, Lord, Pokolgép, Ossian, Beatrice, Tankcsapda, Supernem, Alvin és a mókusok, Sub Bass Monster, Belga, Hobo, Aurora, Bross Borns... és még rengeteg más koncert. A legkülönbözőbb zenékből.
És úgy éreztem, hogy én magam vagyok a zene. Felszabadult voltam, és gondtalan. Boldog?
Ma más nem járok koncertekre. Nem is tudok ott feloldódni. Zavar a tömeg, zavar, ha piás az énekes, meg úgy általában zavar, ha részegek vannak körülöttem. Tehát, ma már nem oldódok fel koncerteken. Sőt, feszült vagyok alattuk.
De az ilyen tűzforró napokon jó hallgatni a régi, kedves számokat. Amikkel ma már nem tudok azonosulni. Nem a mély gondolatokat keresem ilyenkor. Arra ott az Edda, a Bikini, a Pokolgép, és a többi, komoly mondanivalóval bíró zenekar.
Ilyenkor csak az érzést keresem. Erre pedig ezek a pop, deszkás, modern punk zenekarok, mint a Supernem, a Junkies, és az Alvin és a mókusok tökéletes.
Kicsit visszavarázsolják azt a srácot, akik a gimi végén voltam. Én már nem akarnék újra az lenni. Cigi, pia, és az állandó vágy a barátnő, és/vagy a szex után. Végül is, sokunk kamaszkora erről szól. De emlékezni, az jó!

Amit akkor éreztem, arra jó példa lesz ez:

Vár rám az apám az anyám
Vacsira de haza úgysem megyek iskola után
Rock and roll szédít, még hív ezen az éjszakán
Várhatnak rám
Süt a nap jön a nyár bizsereg az agyam
Belehalok olyan nagyon akarom
A fejemet vakarom
Az órákat, a perceket számolom
Mert érzem, tudom
Rám mámor vár
Buli van faszikám
Dübörög a zene, hülye aki ilyenkor is kesereg
Sörnyitót keresek, gyere velem, itt a helyed
Elvesztheted a fejed, nem baj, ha nincs jegyed
Rám mámor vár
Buli van, gyere még, ebből soha nem elég
Ördög bújt beléd, itala fejbe vág
Úgy jó, ha árt, mámor vár rád
Kinyitott a büfé croissant, parfé, bólé
Nincs lé, nincs lé
Teljesen kész vagyok minden jóra
Francia óra, legyen a csajoké
Recseg a rekamé

Sokféle trollal találkoztam már az interneten. Először is, definiálni kell, mi a troll:

"A troll az internetes szlengben olyan személy megnevezése, aki provokatív, ingerlő módon, tárgyhoz nem tartozó üzenetekkel bombáz egy online közösséget (például internetes fórum, chat, blog, levelező lista), vagy személyes hitbeli meggyőződését ellentmondást nem tűrő, pökhendi erőszakossággal sulykolja, azzal a konkrét szándékkal, hogy más felhasználókból heves reakciókat provokáljon ki, vagy egyéb módon zavarja, lehetetlenítse el a témába vágó eszmecserét."

Általában nem igen szeretem a wikipédiát, de ez a definíció tökéletes. Kiegészíteném pár saját gondolattal, szigorúan az internetes trollokról:

- A troll nem szeret téged. Ő ártani akar neked.
- A troll azt akarja, hogy vele foglalkozzanak. Erre áll fel a kis kukija. Erre élvez. Ebből meríti az energiáit.
- A troll figyelmen kívül hagy érveket, tényeket. A troll olyan, mint egy szektás. Csak azt hallja meg, amit akar, és üvöltve szajkózza a maga "érveit".
- A troll lenéz téged, pedig valójában sekélyes életében az egyelten örömforrás, ha másokat inzultál az interneten.
- A troll nem tisztel senkit. Téged sem. Akkor sem, ha azt hazudja.

A trollokról már a fantasyból is tudunk két olyan dolgot, ami sajnos az internetes rokonára is igaz. Az első, hogy gyorsan regenerál, és sokat bír, ezért nagyon nehéz elpusztítani. A második, hogy veszélyes fegyverei vannak. Bár a fantasyban lévő trollok fabunkóval, kőbunkóval, buzogányokkal, stb. van felfegyverkezve, az internetes fajtának egészen más repertoár áll a rendelkezésére.

Nézzük, mik is ezek:
Write only (ignorálás)
A troll elsődleges fegyvere. A legendák szerint, mikor az első troll feljutott az internetre, már ezt a csodálatos fegyvert használta, ezért tradicionális eszköznek tekinthetjük. Voltaképpen ez nem más, mint amikor a neki nem tetsző részeket, érveket, tényeket, stb. teljesen figyelmen kívül hagyja, mint ha nem is léteznének. Voltaképpen nem olvas, csak ír.
Példa: nehéz példát írni, hiszen éppen a hozzászólás hiánya a legjobb példája ennek.
Védekezés ellene: makacsul ismételgetjük ugyanazokat a szavakat, hátha egyszer hajlandó lesz reagálni.

Távkiértékelés
Állítólag szintén a hagyományos fegyverzet része. A troll néhány megnyilatkozás alapján levonja, milyen is a másik. Felruházza tulajdonságokkal, amikhez makacsul ragaszkodik. Könnyedén megszégyeníti a legjobb pszichológusokat is, ha embert kell értékeljen.
Példa: "Te a szabadkőművesek által az egyház tönkretételére és háttérbeszorítására kiagyalt tervet védelmezed és hajtod végre meglehetős öntudattal, de mégis teljes tudatlanul:"
Védekezés: Nincs. Ez akkora bunkóság, ami ellen nincs védekezés.

Személyeskedés
Ez a leggerinctelenebb fegyvere a trolloknak, sokszor párban jár a távkiértékeléssel. A lényege, hogy a minél bántóbb vagy sértőbb stílusban írjunk a másik személyéről. Nem az írásáról, ez fontos.
Példa: "Olyan tudatlan, sötét idióták vagytok; hogyan veszitek magatoknak a bátorságot ehhez.?!"
Védekezés: Lásd a távkiértékelést.

Csúsztatás
Ez voltaképpen nem más, mint mikor az igazságot egy részébe belekapaszkodva, de értelmét kényelmesen a saját magunk igényeire szabva tálaljuk. Ez azért veszélyes, mert valamennyi igazságtartalma miatt meggyőződésévé válik a trollnak, aki elköveti, hogy maximálisan és kétséget kizáróan igaza van.
Példa: "Én nem kaptam meg a bocsánatkérő nyilatkozatot,( amelyet viszont xinaf követelt tőlem) de nem is tartok igényt rá, mert ilyen mértékben nem vagyok mimózalelkű, és meg tudom védeni magamat, ha meg akarom." - Mindezt úgy, hogy nem követeltem tőle bocsánatot. Ezt írtam: "Ameddig nem tanulsz meg pl. bocsánatot kérni, addig nálam csak a csenddel fogsz találkozni." Tehát, csúsztat, mert míg azt írja, hogy követeltem tőle, én azt írtam, ez a feltétele, hogy kommunikáljak vele, Van benne igazságtartalom, hisz a bocsánatkérés szóba került, de mennyire nem erről szól.
Védekezés: Azonnal javítani, hogy semmiképpen se érezhesse magát nyertes helyzetben.

Persze a legjobb védekezés minden esetben, ha kivetjük magunk közül a trollt, és lehetőleg nem reagálunk rá.
Nem véletlen mondták a régiek: "NE ETESD A TROLLT!" 

Vannak persze egyéb fegyvereik is, de legyen ennyi is elég. A leges legfontosabb persze az, hogy nem érdekli őket, hogy szívesen látják-e, vagy sem. Otrombán betör egy internetes légkörbe, és akkor is folytatja közösségromboló tevékenységét, ha MEGKÉRIK, hogy ne tegye. Nem érti meg, hogy a bunkóság abban különbözik a bűncselekménytől, hogy a bunkóságra jogod van, nem tiltja semmilyen írott szabály, mégsem teszi meg egy kulturált ember.

Nem álszenteskedem: bizony, thotferiről, vagy más néven bélaybéla nevű alteregóról van szó.  Nem ő az egyetlen troll a neten, de eddigi karrierem folyamán ő a LEGNAGYOBB mind közül. Hiába kérem, tele szemeteli az összes írásom, és úgy fest, nagyon élvezi, hogy gyakorlatilag szinte minden komment az övé. Mártírnak érzi magát, aki így nyilatkozik egy másik blogon: "Én sem "osztom az észt", hanem tanítok, mint Jézus, teljesen ingyen ,a szabadidőmet feláldozva erre szeretetből. "

Le se szarja, hogy a legnagyobb szeretet az lenne, ha eltűnne, legalább az én blogomról, és soha többé nem térne vissza semmilyen álnéven sem. 
Szereti Jézus követőjeként, lángpallosos tanítónak láttatni magát, amit random, szerinte a tetteit igazoló bibliai idézetekkel támaszt alá. Sajnos persze csak olyanokkal, amik (szerinte) őt igazolják.

Pl. azt sosem idézte be: ^"Ekkor Gadara egész népe arra kérte Jézust, hogy menjen el tőlük, mert nagy félelem töltötte el őket. Ezért Jézus hajóba szállt, és elment." (Lk 8; 37-38)
Az Úr akkor is elment, mikor igaza volt, mert megkérték. Maradhatott volna, és erőszakkal is taníthatott volna, de nem tette. De ő, thotferibéla nem így gondolkodik. Ő bizony marad, hiába kérik, hogy ne tegye.

No, ezért nem reagálunk rá. Ha én a helyében lennék, és elolvasnám ezt az írást, akkor elhagynám ezt a blogot. Max. egy búcsúkommentet írnék, amibe leírnám az utolsó gondolataimat. De ő nem ezt fogja tenni, legalábbis szerintem. Ő kitartóan maradni fog. Ahogy meg is írta:

"(A blogodon természetesen meg fogok jelenni, mert az internet szabad és a blogod sem zártkörű.) "

Szóval, hiába kérem, hogy ne tegye. Őt ez nem érdekli. A trollkirály marad, hogy példát mutasson a népének az árnyak közül, és bátorságot öntsön szívükbe. Persze, beégethetne azzal, hogy igazolja: most én estem trollkodásba (távkiértékelés), mert kijelentettem, hogy írni fog továbbra is, és közben nem, mert valójában soha többé nem ír hozzám, de figyeljétek meg, ő ennyire nem intelligens. Nem fogja fel, hogy ezzel erkölcsileg győzhetne.

Nagy kár, hogy nekem ilyesmiket kell írjak... de miután valaki egy Szépség és a Szörnyeteg kritikámhoz ezt a kommentet írja:
"Ne ezeken az ócska és tendenciózusan a gonosz tudatmanipulálás céljából elkészített filmekkel foglalkozzatok!"
Azt nem szabad figyelmen kívül hagyni. A Trollok királyának csillaga fényesen ragyog!

Kedves olvasók!

Holnap indulok zsolozsmás táborba, de előtte azért írok nektek egy kis bejegyzést. Azért lesz rendhagyó kritika, mert egy viszonylag régi, mesefilmet fogok elemzésnek alávetni. Ez pedig nem más, mint...

Walt Disney - Szépség és a Szörnyeteg

című meséje.

Tudni kell, hogy nekem mióta csak láttam, a kedvenc mesém. Nem csak a Diseny-től, hanem általában.
Egy kisebbségi komplexusos, pattanásos kamasznak nagyon imponáló, hogy akár egy csúnya, torz szörnyeteg is találhat magának egy szépséget.
Ma már persze egészen másképpen állok a kapcsolatokhoz. Hosszú idő alatt rájöttem, hogy a szépség nem egyenlő azzal, ha valaki jól néz ki. Ha egy nőt szeretnek, és ő viszont szeret, akkor elég mosolyognia, hogy ezer és ezer, millió és millió, stb. "bomba nőt" maga mögé utasítson.

No, de vágjunk is bele. Nem hiszem, hogy van olyan ember, aki ne látta volna, de úgy tisztességes, ha figyelmeztetek mindenkit: SPOILER VESZÉLY van! Tehát, a leírtakat olvasva sok olyan információra lehet szert tenni, ami elronthat esetleges meglepetéseket.

Valamikor, nagyon régen, élt a kastélyában egy ifjú herceg. Mindene megvolt, mire csak vágyott, mégis kapzsi, irigy és önző volt. Egy téli éjszakán egy csúnya öregasszony kért szállást tőle, de csak egy rózsával tudott volna fizetni érte. Igen ám, de a herceg undorodott a csúnya vénasszonytól, a rózsát pedig kevesellte. Kétszer is elzavarta,  mire a vénségből egy csodaszép tündér lett, aki megátkozta a herceget, és egész udvartartását. A szolgákból berendezési tárgyak és bútorok, a hercegből egy borzasztó, agyaras iszonyat lett. Az átok csak akkor törik meg, ha az ifjú 21. születésnapjáig talál valakit, aki megszereti, és akit ő is viszont szeret. Az időt a tündér rózsája méri, melynek hullanak a szirmai, és persze az utolsó pont a 21. születésnapján hullik le.

Ez az alapszituáció.
Alapjáraton két bajom is van itt, Mindkettő abból fakad, hogy a tündér egy szemét rohadék :D
1. Ha a herceg egy kis köcsög, miért átkozza el vele együtt a kastélyt, és a háza népét? Mit tehet a konyhaleány arról, hogy az ura egy zsarnok?
2. A mese folyamán kiderül, hogy mostanság telik majd le a határidő, ezért is örülnek Belle-nek, a másik főszereplőnek, mert talán ez a különc lány megtörheti az átkot. Erre várnak már 10 éve...
MI VAN?
A tündér voltaképpen egy 11 éves gyereket kárhoztatott szörnyeteg létre. Még az új BTK szerint is 12 év a büntethetőség korhatára. Eddig 14 volt. Nem véletlenül! Egy 11 éves gyerek nem igen fogja még fel tetteinek súlyát.  Rendben, a gyerek elég nagy szemétláda, hiszen hagyta volna megfagyni az öregasszonyt, de akkor is csak egy gyerek! Nem is fogta fel, mit tesz!
Nem hiszem, hogy nagyon egészséges jellem válik valakiből, aki élete felében iszonyatos bestiaként élt, egy eldugott kastély tornyában...

A következő jelenetben a már fent említett Belle-t ismerjük meg. Egy igazi kis művészlélek, aki teljes mértékben elvarázsolt. Szinte fel sem fogja a körülötte lévő világot, de amit mégis, azzal sincs kibékülve. Az a típus, aki alapból kedves, udvarias, de nagyon fura. Láthatjuk, mennyire nem illik bele szegény Belle a városka forgatagába, és hogy a városiak legalább annyira nem tudnak mit kezdeni vele, mint ő velük - bár ismétlem, alapjáraton mindenki szereti. (A könyvtáros konkrétan neki is ajándékozza a kedvenc mesekönyvét - ez jellemzi Belle és a város kapcsolatát is, de magát Belle-t is, aki felnőttként még mindig meséket fal.)
Másrészt megismerjük az ügyeletes macsót, Gastont, és hű csicskását, Lefout. Gaston a szépsége miatt el akarja venni Belle-t "hites feleségnek, és törvényes cselédnek". Az üresfejű cicababák ugyan elolvadnak Gaston puszta közelségétől is, de Belle nem ilyen. A jóképű, de olvasatlan, műveletlen, primitív Gastont határozottan visszautasítja...

 Nekem nagyon tetszik, hogy a mese folyamatosan a belső értékek fontosságát hangsúlyozza. Idealizálva, és  szélsőségesen ábrázolnak a valóságban is létező embertípusokat. Az egész mesében megfigyelhető egyébként, hogy a belső értékek fontosságára alapoztak a készítők.
Érdekes megfigyelni, kinek milyenek az igényei. Gastont csak az érdekli, hogy a partnere szép legyen. Ennyi. Belle-t a külső kicsit sem érdekli, ő valami különlegeset keres, és leginkább maga sem tudja, mit vagy kit. A Szörnyeteg az elején gyakorlatilag kötelességként kezeli a párkapcsolatot, mert földesúrként gondoskodnia kell a népéről, illetve hát ő is szeretne ismét ember lenni. Belle apja, az őrült feltaláló leginkább egy párt szeretne a lánya mellé, hogy boldog lehessen, bárki is legyen az. Ez is imponáló viselkedés, hogy nem magának akar egy vőt, hanem a lányának egy olyan férjet, akit az szeretni tud. A kastély lakosainak bárki jó lenne, aki megtöri a Szörnyeteg átkát. Gaston nőinek a jóképű Gaston kellene... Mindenütt személyiség archetípusok, a segítőkész gyertyatartótól, és az okoskodó, mindenáron pedáns, de tekintéllyel nem bíró órától, az egész világot gyűlölő, csalódott Szörnyetegen és az anyáskodó teáskannán át, egészen a nagyképű és beképzelt Gastonig...
Az is kiderül, hogy a szolgái vakon hűségesek a Szörnyeteghez. Tartanak tőle, de nem a zsarnoktól való félelemmel, inkább azzal, ami az indulatos főnöknek kijár. Valószínűleg sokat változott már ekkor is, és valahol jó irányba.

Sok konfliktus megjelenik a Szörnyeteg kastélyában. Először is Belle nem hajlandó a Szörnyeteggel vacsorázni, utána pedig felkeresi a számára tiltott nyugati szárnyat, ahol a szörny emlékei vannak, amit emberi idejéből mentett át ide. (És a tündér rózsája...) Persze a bestia nem igen boldog tőle, hogy a legszemélyesebb emlékei között szemezget valaki, és első dühében elzavarja a lányt, aki fut is. És majdnem meghal pár farkas miatt. De a Szörnyeteg, gyakorlatilag VALÓBAN önzetlenül megmenti. (Nem igen van ideje azon gondolkodni, hogy lenne egy megtörendő átok is.)

És itt kezdődik a vonzalom kettejük között. A megkeseredett Szörnyeteg megtapasztalja, milyen az, mikor hálásak neki, szeretik, de nem régi rangja, vagy félelmetes külseje, sem iszonyú ereje miatt.  Márpedig őt így sosem szerette senki. Másrészt megtapasztalja, hogy nem számít, szép vagy sem.
Belle talál valakit, akit a gyöngédség és a szelídség úgy vonz, mint bogarat az esti fény. Lassan ő is a borzasztó külső mögé lát, és észreveszi azokat az értékeket, amiket már maga a szörny is régen elfelejtett. Majd észreveszi, hogy végre valaki nem a földöntúli szépségéért akar tőle valamit.

A Szörnyeteg lassan tényleg beleszeret. Taktikának indult a dolog, hogy megtörhessen az átok, de igaz, mély érzéssé változik. Képessé válik annyira megszeretni a lányt, hogy feláldozná érte az esélyt, hogy valaha is megszabaduljon az átoktól. ("Már nem is fél, ha hozzám ér, megáll az ész...")
Közben Belle viszont megszereti az iszonyú külsejű lényt, annyira, hogy már nem haragszik rá, amiért foglyává tette, és elszakította az apjától. ("Jó, nem egy szőke herceg, mégis szép a lelke, mint a bíborszín virág...")
A szörny pedig már bármit megtenne, hogy a kedvében járjon. Először felújítja a könyvtárat, ami valóban nyerő ötlet a könyvmániás Belle esetében, majd az egészet (több ezer könyv) neki adja. Bált szervez neki, és táncol vele. A végén, varázstükrén át megmutatja a lánynak az apját, aki azért eléggé hiányzik neki.
Az édesapja közben nekivág, hogy megmentse szeretett lányát a Szörnyetegtől, de eltévedt, és betegen a hóban fekszik.

És itt jön az egyik legmeghatóbb, és legbosszantóbb jelenet egyszerre.
Végül a Szörnyeteg elengedi Belle-t, vissza az apjához. Ez egyrészt megható. Tényleg az.
("- Elengedtem.
- De, hát miért?
- Mert szeretem.")
Másrészt azért elkísérhette volna...elég veszélyes ez az út... ez óriási ostobaság.

Végül sok kaland árán persze egymáséi lesznek, de addig még hosszú az út. Van ott várostrom, csata, küzdelem, és leginkább önfeláldozás. A Szörnyeteg végül is kész meghalni Belle-ért, és Belle is képes lenne ezt megtenni érte. Az önzetlen szeretetüktől megtörik a tündér átka, és minden átalakul az eredeti alakjába, a Szörnyetegből daliás fiatalemberré válik, a szolgák is emberek lesznek újra. És happy end.

Mint már fentebb írtam, egy kisebbségi komplexusos kamasznak nagy erőt adott anno ez a film.

És akkor kategóriákra bontva az értékelést:

Látvány:
A Walt Diseney nem okoz csalódást. A mese grafikailag ma is szép. Kifejezőek az arcjátékok, hangulatos az egész. A méretarányok (ez is Disney jellegzetesség) azonban elég következetlenek, egyes dolgok néha hatalmasak, néha egészen aprók.
10/8

Zene:
Ahogy ezt megszoktuk, zseniális. Erről nincs mit mondanom, tökéletes!
10/10

Hangulat:
Igazi romantikus érzés lengi be a mesét, néhol feszültséggel, vagy azt oldó, humoros pillanatokkal. Nagyon magával ragadó. Némelyik jelenet vagy dalt azonban enyhén feleslegesnek érzem.
10/9

Történet:
Nem fogunk az izgalmaktól a szívünkhöz kapni. A kötelező happy end, de legalább következetes.
10/6

Összesen:
40/33
Kis érdekesség: A Titánok harca anno 40/11 pontot kapott :D

Úgy gondolom, ennek a mesének nem csak szórakoztató, hanem valódi értéke is van. Bár elég nyíltan bánik a mondanivalóval, de nem idegesítő.
Mindenkinek ajánlom, hogy ha van gyereke, nézesse vele ezt is. Minél többet. Legjobb, ha egészen fiatal korban megtanuljuk, hogy a szépség önmagában nem érdem, és nem ezen múlik egy ember értéke. (Lásd a Szörnyeteget.) Attól, hogy valaki szép, még nem lesz se, jó, se rossz. (Lásd a szépséges Belle-t, és a nagyképű, beképzelt, és nagyon jóképű Gastont.)

Igazi mestermű! Szeretetről, szerelemről, bátorságról, önfeláldozásról.

Eredetileg a trollkodásról akartam írni, és fogok is, de ma, hazafele jövet fontosabb gondolat jutott eszembe, mint azok a személyek, akik pusztán szétzilálási célból vannak jelen egy-egy internetes felületen.

Kocsis Fülöp, püspöki jelmondatául a következőt választotta: "Erőm a gyöngeségben."

Bevallom, én ezt nem különösebben értettem. Kicsit ellentmondásosnak is tűnik, meg a kemény, férfias viselkedési normától el is tér. Miféle gyöngeség? Egyáltalán, ki beszélne szívesen saját gyöngeségeiről?

Ma, miközben a városban jártam, szembesültem egy komoly gyengeségemmel, melyről nem fogok a blogomon részletesebben írni (személyesen szívesen elmesélem). A lényeg, hogy nem volt meg bennem az erő, a bátorság, hogy cselekedjem. Imádkoztam, és az Úr mondhatni rekord időn belül reagált...
Nem először hallgatta meg az imádságom szavát, de ritkán cselekszik ennyire rögvest. Fordult már ilyen is elő, de nem ez a jellemző. Úgy tapasztalom, hogy ritkán találom el, mi valóban a helyes, de az Úr szerencsére ragaszkodik hozzá.

Azért jó az Egyházhoz, és ezáltal az Istenhez tartozni, mert mindig ott a biztos tudat, hogy az Úr szeret. Ez így nagyon közhelyesnek hangzik, pedig ha mögé nézünk, sokkal több van ebben, mint elsőre gondolnánk.
Nem kell mindig 150 fokon lobogjon a lelkemben a szent tűz! Lehetek fáradt, nyűgös. Lelkileg a padlón. Érezhetem távolinak az Istent magamtól. Ha kedvetlen vagyok, ha nem lelkesedem, ha rossz napom, vagy napjaim vannak, nem számít! Hiszen, ahogy erre püspökatya tökéletesen ráérzett, az Isten az erőnk a gyöngeségben!
Mi, emberek is képesek vagyunk tolerálni a szeretteink hibáit, hiányosságait. Mennyivel inkább az Úr, aki, velünk ellentétben, nem véges!

A szektákban megfigyelhető egyfajta "élményhajhász" magatartás. Amikor gyakorlatilag kötelező minden pillanatban lelkesnek lenni, és boldognak lenni, és érezni, hogy megérint a lélek, mert különben biztos nem vagy jó keresztény...
Ez így csak álszentség és önámítás. Az Istennek mi akkor is kellünk, ha úgy érezzük, Ő nem kell nekünk. Akkor is szól hozzánk, ha nem halljuk meg. Nem kell állandó lelki magasságokban lennünk, sőt! Talán még értékesebb is úgy imádkozni, szentírást olvasni, vagy elmenni egy Istentiszteletre. ha kedvetlenek vagyunk.

Akit érdekel, hogy maga, Fülöp püspök hogy választotta ezt a jelmondatot, és hogyan vélekedik róla, az megtekintheti a lent közölt videóban. Nálam sokkal bölcsebben, és sokkal nagyobb tisztánlátással nyilatkozik, magam helyett is őt ajánlom.
Konkrétan 01:30-04:00 között beszél erről a témáról, két és fél perc. Nem sok. De érdemes az egészet meghallgatni, tanulságos.

Most pedig egy rendhagyó bejegyzés:
Végigmegyek a régi írásaimon, hogy évekkel ezelőtt, "nagyjából ezen a napon" (tehát az adott év június 25. napjához legközelebbi írásomban) mi minden történt velem.

2007.06.26.
Egy rövidke kis bejegyzés, aminek a lényege: együtt vagyok az akkori barátnőmmel, leérettségiztem, és haladok a vezetéssel. Jah, és egy ideig nem lesz blog. 

2008.06.28.
Ekkor értem haza a cserkésztáborból :) Még milyen korán volt... Az írás arról szólt, hogy a sztereotip cigány viselkedés nem is különbözik igazán a sztereotip skinhead viselkedéstől.

2009.06.25.
Érdekesség, hogy ezen a napon két bejegyzésem is született. Az egyikben arról panaszkodom, hogy egy ideig le kell álljak a testépítéssel, mert cserkésztáborba és hittantáborba megyek, nincs rá időm. Ekkor voltam a csúcsformámban egyébként. A másik írásomban egy internetes flash játékra invitáltam az embereket, amit már én se játszom, elég rég óta.

2010.06.26.
Egy Ricko nevezetű, magát "pánszexuálisként" jellemző köcsögnek, vagy ha jobban tetszik, buzinak írtam le a véleményem, hogy mit gondolok róla.
Érdekesség, hogy Ricko ugyan nem reagált, egy egy volt Szókratészes osztálytársam, aki egyébként homoszexuális igen, és kifejezte mélységes egyetértését felém, és ellenérzését Ricko felé. Kár, hogy csak a tanulmányaink után jött rá a srác, hogy a kereszténységem nem a homoszexuálisok utálatáról szól, hanem éppen ellenkezőleg: a másik iránti elfogadásról. Csak éppen a "mocskos buzi", és a homoszexuális között jatalmas különbség van. Később megjelent egy másik pánszexuális, aki hajlandó volt normális hangnemet megütni.

2011.06.28.
Két fő tengelye volt az írásomnak: az egyik, hogy a lelkiatyám elhelyezéséről írtam, aki azóta is Orosz Atanáz püspök titkára Miskolcon, a másik, hogy kifejtettem, hogy szerintem a rendőröktől elvett korkedvezményes nyugdíj egy jó intézkedés, és nem érzem jogosnak, ha emiatt panaszkodnak. Az első tengellyel kb. senki sem foglalkozott, a második heves vitát váltott ki néhány olvasóból.

No, ez lett volna a nagy visszatekintés. Nincs a dátumnak igazából semmi különlegessége, mint láthatjuk, azokban a napokban sem történtek velem egetrengetően nagy dolgok.
Mondjuk érdekes visszatekinteni, így, ennyi idő távlatából.
- Mióta azzal a lánnyal szétmentem, akiről 2007-ben írtam, rengeteg ilyen-olyan kapcsolatom lett más lányokkal. Egy része futó, más része egész komoly kapcsolat lett. Már több, mint egy éve nincs senkim. Hogy ez változni fog-e, azt az Isten tudja, és remélem, hogy szeptemberig megajándékoz a válasszal.
- A cigány, és skinhead téma ma már feleannyira sem foglalkoztat, mint régen, bizonyos szempontból pedig sokkal jobban.
- Egy ideje súlyzózok, vagy talán egy ideig súlyzóztam... nem vagyok meggyőződve, hogy folytatom is. Meló, fáradtság, kevés szabadidő. Még eldöntöm. Viszont távol tartom magam a sok időt elrabló, böngészős játékoktól.
- Még mindig úgy érzem, hogy el kell különíteni a homoszualitást, a beteg, perverz, mocskos buzulástól. És akinek nem tiszta, hogy mi a különbség, azt csak sajnálni tudom.
- Néha lejárok Miskolcra meglátogatni lelkiatyám, a korkedvezményes balhé pedig lecsengett. Összességében, továbbra is úgy érzem, hogy szinte az összes munka nagy stresszel jár, és jó lenne emelés helyett kollektíve csökkenteni a nyugdíjkorhatárt, de megértem, ha a kormányok így akarják megoldani a nyugdíjkérdést. Mármint, hogy előbb meghalunk, mint hogy eljutnánk oda egyáltalán. De egyet nem értek a módszerrel. A rendőri munkát sem érzem stresszesebbnek, mint egyéb, más természetű foglalkozásokét.

No, ennyi mára.

U.I. ha a helyzet nem változik, kénytelen leszek az internetes trollkodásról írni legközelebb... ti továbbra se etessétek a trollt!

Úgy gondolom, hogy az egyik nagy baj a társadalomban, hogy sokszor mi, keresztények nem vagyunk elég hitelesek.
Persze, néha a közvélemény egy-egy szelete túlzásba esik. Hányszor megkaptam már én is, hogy "egy keresztény ember nem viselkedik így". Jellemzően nem keresztényektől.
De ez nem mentesít a felelősség alól: a feladat Krisztus ikonjává válni. Mármint olyan értelemben, hogy ha valaki ránk néz, akkor az jusson eszébe: "Hm, milyen rendes ember. Ez biztos keresztény!"
Írok egy kis listát, hogy én hogyan próbálom megélni a kereszténységemet a hétköznapokban. Sajnos ez nem mindig sikerül, de ezeket az elsődleges támpontokat tűztem ki magam elé.

Szeretet a többi ember iránt.
Ha elfogadjuk, hogy Isten "saját képére és hasonlatosságára" teremtette az embert, akkor az az utolsó, szemét, aljas, unszimpatikus, hazug, parázna, stb. (lehet választani, vagy a megfelelő jelzőt behelyettesíteni) ember is az Isten képmása valahol. És a feladat: megtalálni benne az Urat. Ugye, milyen egyszerű? Hát, nem!
Amikor a kollégám csesztet, a vadidegen ember a buszon indokolatlanul beszól, bunkó  a szomszéd, vagy szélsőséges esetben ki akar rabolni valaki, nos, nem az első gondolatom, hogy megleljem benne Krisztust. Nem is ez a cél, hanem hogy utólag visszagondolva, elfogadjam, hogy ettől még benne is ott van az Isteni természet. Tehát, legegyszerűbben összefoglalva: ne gyűlöljem azt sem, aki árt. Tudatosítani, hogy a bűn vétett ellenem, nem az ember, kinek Isten a halhatatlan lelket ajándékozta.
Idézet: "Szeretni a bűnöst, noha bűnét utálom, és főleg szeretni azt, kiben még hit sem él."

Nem ítélkezni!
Azt hitted, szeretni nehéz? Próbálj meg nem ítéletet mondani a másik felett... majd meglátod, mi az igazán kemény!
Nagyon könnyen és gyorsan röpködnek az ember száján, hogy "ez hülye", és társai. És akkor még finom voltam, és nőies. Ezzel önmagában nem is lenne gond, ha bárki bűntelen lenne. De itt, az emberek világán az egyik bűnös ítéli meg a másik bűnöst. Persze, kényelmes elkönyvelni, hogy én jobb vagyok, mint ő, keresztényebb és kevésbé bűnös... a baj az, hogy ebben nem lehetek biztos. (Arról, hogy ki mennyire bűnös, egy vicc jut eszembe. Ha már van bűn, a mennyiség szinte már mindegy.)
A teljes életét valakinek egyedül az Isten látja, tehát csak neki van joga ítéletet mondani felette.
Idézet: "Ki vagy te, hogy más szolgája fölött ítélkezel? Saját urának áll vagy bukik. De meg fog állni, mert van elég hatalma az Úrnak ahhoz, hogy fönntartsa."

Bűnbánat, önvád.
Na, ezt nem igen értettem sokáig. Régóta úgy érzem, része a kereszténységnek, de valahogy zavaros volt. Kicsit mazochistának tűnik ez az egész...
Nem az.
Az Isten megadta nekünk a megbocsátást. Sokszor. Az ő kegyelme, ellentétben a miénkkel, végtelen. Van egy szint, amit az ember alapból már nem tudna megbocsátani, de Ő igen.
Óriási lehetőség ez nekünk, embereknek. Az egyetlen, ami megóvhat minket a kárhozattól. De a minimum, hogy megbánjuk, amit tettünk.
A bűnbánat nem azonos a mániákus-depressziós önmarcangolással! Pusztán annyi: felmérem és felfogom, mit tettem. Az egész bűnöm súlyát. Namármost, ha tényleg megbántam a dolgot, tényleg felfogom, mit tettem, hogy a fenébe ne lennék bánatos? Hogy ne vádolnám magam miatta?
Ha mentegetném magam, akkor elvesztenék egy nagyon fontos dolgot: hogy az Úr oldozzon fel.. Hiszen én már megtaláltam magamnak a felmentést... de ha magam vádolom, akkor az Isten áll ki értem. És az én megbocsátásom, még magammal szemben sem tud akkorává válni, mint az Istené!
Idézet: "Könyörülj rajtunk Uram, könyörülj rajtunk, mert mentségünkre nem lévén szavunk, ezen könyörgést, mint Uralkodónak, mi, bűnös szolgáid, néked ajánlunk, könyörülj rajtunk!"

Hitemet vállalni, de nem ráerőltetni másra.
A kisegyházak (szekták) általános hibája, hogy Jézus szavain felbuzdulva ("menjetek, és tegyetek tanítványommá minden nemzetet"), rendkívül erőszakosan letámadják az embereket az utcán, a munkahelyükön, környezetükben és környezetükön kívül.
Félreértés ne essék, nem akarom felülbírálni Jézust. Szerintem is az ő tanítványaivá kell tennünk az embereket. Csak szerintem ennek az első lépése, hogy mi úgy élünk, hogy ez vonzó legyen másoknak.
Nagyon sokat beszélek különböző ismerőseimmel a hitemről. Általában úgy kezdődik, hogy elkezdenek érdeklődni, mert kiszúrják a keresztet a nyakamban, vagy a csotkit (imafüzér) a kezemen, esetleg látnak keresztet vetni. És akkor beszélgetünk, elmélkedünk. Egy-egy ember már a templomba is eljött velem, hogy lássa, mi is ez egyáltalán.
Ez így nagyon vonzónak tűnik, és az is, de előfordul nyílt provokáció, vagy amikor kifejezetten bántanak, amiért vállalom a hitemet. Ez benne van.
Úgy vélem, hogy attól még senkinek sem lett vonzóbb a kereszténység, ha az arcába vágják.
Idézet: "Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt."

A bűnre vivő alkalom kerülése.
Ha ezt tökéletesen tudnám csinálni, szinte nem is lenne szükség a többi pontra. De sajnos nem tudom, gyarló vagyok.
Én azt tapasztaltam, hogy az olyan kijelentések, hogy "kerülni a bűnt", a gyakorlatban kevéssé működnek. Legalábbis én, ha már ott állok a bán kapujában, kevéssé tudok kihátrálni. Nincs meg hozzá az erőm. De magát a lehetőséget viszont fel lehet ismerni, és ezáltal talán könnyebben elkerülhető.
Ha az ember gyarló fia egy pornólapon találja magát, akkor elismerősen bólintok, ha képes élvezkedés nélkül otthagyni az adott oldalt. De az biztos, hogy kemény, testi és lelki küzdelemtől megóvhatná magát, ha alapvetően be sem írná a keresőbe a webcímet.
Ha egy, egyébként rendes ember tudja, hogy ha iszik, akkor szemét beszólásai vannak, és mégis bepiál, akkor nagyon nehéz lesz nem megbántania valakit. Akkor is, ha ezt erősen elhatározta. Ha alapból nem ivott volna, akkor azért könyebb lenne.
És még sorolhatnánk. A lényeg ugyanaz: ez sem könnyű, de könbyebben elérhető.
Idézet: "A bűnre vivő alkalmat kerülöm."

Remélem nem hagytam ki semmit... persze ennél összetettebb dolog a kereszténység. Tökéletesen nem is lehetne így lefedni. Ezek csak támpontok, amiknek a megélésére minél inkább törekszem. Ez hol jobban, hol kevésbé megy. Bízom az Isten irgalmában, hogy a próbálkozásaim elegek lesznek.

Kedves olvasók!

Ezúton külön bejegyzésben is tudatom, amit egy kommentemben leírtam:

"MEGKÉREK MINDEN KEDVES OLVASÓT, HOGY THOTFERI KOMMENTJEIT TEKINTSE SEMMISNEK, AZOKRA NE REAGÁLJON SEMMIT. EGY HANGULATJELET, EGY ÉRVET, EGY SZÓT, STB. SE!
Ha megtanul kulturáltan viselkedni, betartva az ezen a blogon érvénybe lévő alapvető szabályokat, majd folytatjuk a beszélgetést is. Ha ez megtörtént, írni fogok.
Úgy érzem, ennek több értelme van, mint kimoderálgatni egyesével a kommentjeit. Így megmaradnak és mindenki véleményt formálhat."

Sajnos a helyzet azóta romlott.

MIVEL THOTFERI ELKEZDETT MÁS ÍRÁSAIMHOZ IS HOZZÁSZÓLNI, EZT A FELSZÓLÍTÁST KITERJESZTEM AZ ÖSSZES ÍRÁSOMRA. SENKI SEMMIT SE REAGÁLJON RÁ, BÁRMIT IS ÍR, BÁRHOVA!

Szomorú dolog ez, mert én hiszek a vélemény szabadságában. De csak akkor, ha ez értelmes, kulturált, másokat tiszteletben tartó módon történik.

throtferi-t elég sokan ismerhetitek, ebből az írásomból. Most ismét megjelent, egy tavaly, februári írásomnál.

Sajnálatos módon olyan hangnemet és mindenki iránti tiszteletlenséget ütött meg, amit nem igen tudtam tolerálni. Többször kértem, figyelmeztettem, hogy hagyjon fel ezzel a stílussal, de nem tudtam rá hatást gyakorolni.

Mint a blog adminja, persze törölhetném a hozzászólásait is, de nem szeretném. Ennek több oka van:
1. Aki törli a másik fél kommentjét, az nem az igazát bizonyítja, hanem hogy fél az eltérő véleményétől.
2. Így bárki elolvashatja, és kialakíthatja a véleményét.

Viszont azt nem hagyhatom, és nem is akarom hagyni, hogy valaki a saját ideológiájának a reklámfelületére használja ezt a szerencsétlen, kis olvasottságú blogot. Úgy vélem, elég nagy publicitást kapott eddig is. Ezért döntöttem úgy, hogy rendhagyó módon, nem elhallgattatni kísérlem meg thotferi-t, hanem bízva a többi olvasóm értelmi képességeiben, egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk. 

Ha valakit érdekel, mi is történt pontosan, az visszaolvashatja a fentebb közölt linken, de a kényelem kedvéért ITT is kilinkelem.

Van egy ország, ahol álmomban jártam...

Ott, ahol a rossz vezetés, és az adócsalás olyan természetes, mint máshol az eső. Ahol őrült módon próbáljuk a fejlett nyugatot utánozni, miközben a szegény keleti, balkáni állapotokat idézi az életszínvonal. Ahol a munkát úgy adják a főnökök, hogy beleszámolják a lógást. Ahol magasak az árak, és alacsonyak a fizetések. Ahol sok nagy, tehetséges művész él, akik ha Angliába, vagy az USA-ba születnek, világsztárok, itthon pedig réteg kedvencek.

Ahol ezernyi nép él, de  nincs közös cél, akarat...

"ÉS ANNYI BALSZERENCSE KÖZT,
OLY SOK VISZÁLY UTÁN,
MEGFOGYVA BÁR, DE TÖRVE NEM,
ÉL NEMZET E HAZÁN."

Mi bennük a közös?
Adriana, Balázs Fecó, Bíró Eszter, Bródy János, Charlie, Cipő, Csipa, Geszti Péter, Hegyi Barbara, Behumi Dóri, Kozma Orsi, Váczi Eszter, Keresztes Ildikó, Miklósa Erika, Novák Péter, Oláh Ibolya, Oroszlán Szonja, Pajor Tamás, Palya Bea, Péter Szabó Szilvia, Roy, Rúzsa Magdolna, Somló Tamás, Sub Bass Monster, Szikora Róbert, Szolnoki Péter, Sztevanovity Zorán, Szulák Andrea, Yorgos, Zséda

Leginkább az, hogy mindnyájan a zeneiparban tevékenykednek. Van itt olyan, aki rapper, van aki popzenész, van aki a könnyed rockban mozog. Fiatalok, és idősebbek. Sokak hangjai. Néhányukat én sem ismerem, egy részük zenéjét nem szeretem.
Néhányukra könnyeden odavetik, hogy zsidó. Ebből néhányan tényleg azok egyébként.

De még egy közös van bennük, hogy szeretik ezt a fent vázolt országot. Ők, akikről írtam, hogy ha egy fejlettebb, elismertebb országba születnek, talán már világsztárok. Így csak itthon hallgatják őket. De magyarul énekelnek, magyarul álmodnak, talán magyarul is sírnak.

Ezt a videót ismertem régről, nem mai. De most véletlen találtam meg, és megérintet. Talán annyira nem borzasztó a helyzet, ha ennyi egymástól szögesen eltérő ember képes és hajlandó együtt dolgozni.

Igen, ismét valláskodnék kicsit.
Tudom, vannak akik szívesebben olvasnának tőlem gonoszkodó kritikát, némi anyázást, politizálást, stb. De nekem most főleg ez a kedves témám.
A Padlás musicalből vett idézetemet semmivel nem tudnám, vallási szempontból illusztrálni, mint ezzel a képpel:

Ilyenkor olyan jó érzés a görögkatolikus egyházhoz tartozni, ahol "kelet és nyugat összeér"!

Érdekes, hogy ez a "kelet-nyugat" kérdés elsősorban nekünk, keletieknek fontos. Nem is meglepő, ha jobban belegondolunk. A római testvérek (akik alapesetben ugye a nyugati rítushoz tartoznak) annyival többen vannak, hogy nekik a nyugati az alapeset. De a görögkatolikusoknak most kell újra felfedezniük keleti kincseiket, hogy színesíthessék a görögkatolikus egyházaz, és ezáltal a Katolikus Egyházat.
Azt leszögezhetjük, hogy Fülöp püspökatyának az arcán nem játszik az undor, mikor a pápára néz. Sőt, úgy látom, megvan benne a szeretet és tisztelet, ami megilleti Péter apostol utódját. A keleti lelkületű katolikusok nem pápa-ellenesek, még ha ezt el is akarják páran hitetni magukkal, és persze másokkal is.

Remélem, hogy megélhetek majd egy olyan kort, mikor a nyugati rítushoz húzó görögkatolikus testvérek sem fognak ellenségesen hozzáállni azokhoz, akik már most a kelet felé nyitnak. Ha már Benedek pápa sem ellenséget, hanem lehetőséget lát bennünk. És persze testvért.

Különös társadalomban élünk...

Mivel nem egyszer vagy kétszer tapasztaltam, így muszáj írnom erről: vannak ismerőseim, akiket ZAVAR, hogy én nem iszom és/vagy nem dohányzom.

Ezt furcsállom, mert piálós-bagózós időszakomban is, mikor olyan emberrel találkoztam, aki soha nem élt egyik, másik, vagy mindkét szenvedélynek, én nagyon tiszteltem. Még inkább azt, aki élt, de abbahagyta.
Én nem várok el tiszteletet ezért, félre ne értsen senki, de hogy egyenesen szálka legyen más szemében, hogy minden esetben józanul és egészségesebben élek...

Arról, hogy mit gondolok a dohányzásról, már írtam ITT. Akkor most pár szó az alkoholról:

Az alkohol fogyasztás során nem kizárható, hogy az ember részeg legyen. Mint a szexnél a gyermeknemzés esélye. Lehet védekezni, lehet az esélyét minimálisra csökkenteni, de tökéletesen kizárni nem lehet. Aki alkoholt iszok, az esélyt ad magának rá, hogy be fog rúgni.

Az alkoholfogyasztással alapból nincs bajom, de a részegséggel annál több. Ugyanis olyankor az ember nem önmaga. Én csak tudom, voltam én már olyan részeg, hogy egy bárpult alól szedtek össze, és én még nem is emlékszem rá, mi történt pontosan. De ilyenkor válhat állattá az ember.
Az, hogy undorító, mikor valaki a saját hányásában gázol, már önmagában sem erény, de aztán jön a többi. Olyan cselekedetek, amit józanul nem tenne meg. Pedig, ha helyes, miért ne? Ha helytelen, miért adunk neki teret? Ilyen pl. mikor a részeg kötekszik -pedig józanul, lehet ő a világ legjobb embere is, nem fog vigasztalni, ha megüt. A szexualitás is elszabadul ilyenkor. "Jobb" esetben csak smárig jutnak el, kortól, nemtől függetlenül. Rosszabb esetben akár össze is fekszenek. És itt is rengeteg gond lehetséges, pl. hogy reggel felkelvén egy haverunk, barátunk párja fekszik mellettünk. Vagy egy vadidegen. Legrosszabb esetben valaki, az azonos nemből.
És lehetne még példákat hozni. Ha csak a magam dolgait felsorolnám, amit piásan csináltam, és ma már szégyellek, hát nyithatnék neki egy saját blogot.
Márpedig nekem elhatározásom, hogy soha többé nem vesztem el önmagam felett a kontrollt. Hogy nem leszek olyan részeg, hogy szégyellnem kellene,
Én ezt az elhatározásom szeptemberben megszegtem. Azóta nem iszom.

Szóval, kedves, megközelítőleg fél-egy tucat ismerősöm, akiknek egy része nem is olvastok:
Több jó indokom is van, miért nem dohányzom, miért nem iszom. Kicsit furán érzem magam, hogy magyarázkodnom kell, miért nem költöm a pénzem viszonylag drága idegmérgekre, melyek egy része büdös, rák kifejlődését segítheti a tüdőben, a szájban, a vérben, stb. és gyakorlatilag nincs valóban pozitív hatása; a másik része pedig egy idő után szánalmas és/vagy agresszív viselkedésre ösztönöz... de ok, magyarázkodom.

Nem zavar, ha valaki dohányzik, és az sem, ha iszik. Nem álszenteskedem, mindkettőt csináltam, dohányoztam 8 évig, ittam 10 évig. De az már idegesít, ha valaki nem józan.

Csak ennyit akartam, köszönöm :)

KÖNYÖRÜLJ RAJTUNK, URAM, könyörülj rajtunk, * mert mentségünkre nem lévén szavunk, * ezen könyörgést, mint Uralkodónak, * mi, bűnös szolgáid neked ajánljuk, * könyörülj rajtunk!

Dicsőség az † Atyának és Fiúnak és Szentléleknek.

Uram, könyörülj rajtunk, * mert benned bízunk: * ne haragudjál reánk nagyon, * se ne emlékezzél bűneinkről, * de tekints reánk most is, mint kegyelmes: * ments meg minket ellenségeinktől; mert te vagy a mi Istenünk és mi a te néped, * mindnyájan kezed művei * s nevedet hívjuk segítségül.

Most és mindenkor és örökkön-örökké. Ámen.

Az irgalom ajtaját nyisd meg nekünk * áldott Istenszülő (Szűz), * kik benned remélünk, el ne tévedjünk,* de szabaduljunk általad a bajoktól, * mert te vagy a keresztény nép üdvössége.

Ma már magam is meglepődtem, mennyire belelkesedem, ha szabad teret kapok abban, hogy a hitemről beszéljek. Úgy értem, hogy én azt nagyon is tudom, hogy hajlamom van belepörögni. Ez sokaknak tetszik, és gondolom sokaknak nem.
Nekem mindenesetre nagy örömöt okoz az, ha az Úrról, a keleti lelkületről, a saját hitemről, vagy ilyesmi témákról beszélhetek, érdeklődő emberekkel, embereknek. Mert azzal, amikor kifejezetten támadnak, provokálnak, nem tudok mit kezdeni. Vagyis, le tudom reagálni, csak éppen nem sok örömöm van benne. Az is erősen más téma, ha valaki nem ért velem egyet, de ezt a kulturált, nem ellenséges vita keretében teszi. Az lehet akár egészen gyümölcsöző is, bár igazi örömöt ez sem okoz nekem, de negatív érzéseket sem szül.

De vajon meddig egészséges ez a fajta "lelki tűz"? Meddig tanúságtétel, és mikortól fanatizmus?
Ma, hazafele jövet láttam egy fiatal csajt. Egy kereszt előtt állt, és imádkozott. Ez önmagában dicséretes, de a hangjától és a pillantásától kirázott a hideg. Nem állítom, hogy fanatikus volt, de nem zárnám ki a lehetőséget. Én mindenesetre összeszartam magam, pedig nem szoktam megrémülni 50 kilós lányoktól. Aztán lehet, csak én nem figyeltem alaposabban, vagy a sátán játszik az érzéseimmel.

Valahogy jó lenne tényleg lelkesen, de őszintén tanúságtevőként élni. Úgy, ahogy az általam sokat emlegetett idézet is írja: "Úgy világoskodjék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy látván jócselekedeteiteket, dicsőítsék Atyátokat, ki Mennyekben vagyon."
Tehát ne változzon át egyfajta önsztárolásba a dolog. Hogy ne rólam, hanem TÉNYLEG Istenről szóljon. Persze, ember vagyok, nekem is kell az elismerés, de csak annyi, amennyit VALÓBAN megérdemlek.

Sztárság és fanatizmus. Mindkettőt messzire kerülni kell. De honnan kezdődik a fanatizmus? Pl. mennyire kell elfogadjak más nézeteket? Az egyik tanárom, még gimiben mondta már rám, amiért nem fogadtam el lehetséges valóságként Dan Brown elméleteit, hogy vallási fanatikus vagyok, és ez már nem normális. Nos, ma is úgy gondolom, hogy emiatt még nem vagyok az, és nem is voltam. Nem őrült rajongás, ha nem fogadok el egy nyíltan ellenséges és támadó, az Egyházat hazugnak és képmutatónak beállító művet, mint egy lehetséges igazságot.

Nehéz kérdés ez. A tökéletesen keresztény életet szerintem a földön nem lehet megélni, hiszen "Nincs ember, aki él, és ne vétkeznék." De a minél tökéletesebb megközelítésére pedig törekedni kell. Miközben kerüljük a szélsőségeket, és ennek ellenére szilárdan kitartunk az Egyházon keresztül Jézus Krisztusban. 
Ez önmagában is elég kemény, de úgy, hogy a jövőm sötét ködbe burkolózik... hát nem lett könyebb tőle.

Azt kérem, hogy kitartsak, ameddig jónak látja az Úr. És majd legyen erőm rálépni arra az útra melyet "már anyám méhétől fogva kiválasztott" nekem.

II. János Pál pápa, akit ortodoxiával nem igen vádolhatunk írta meg Orientale Lumen (A Kelet Világossága) címet viselő apostoli levelét. Ez ma a magyarországi, keleti lelkületű katolikusok egyik fő érve, miért nem ortodoxizálódás, amit csinálunk, miért Róma, a Vatikán, a Katolikus Egyház akarata, hogy visszatérjünk ősi, keleti hagyományainkhoz.

Az Orientale Lumen egészében elolvasható, én csak egy részletet emelnék ki, amivel igazolni szeretném, hogy a hétköznap és ünnepnap is végigénekelt liturgia, a csörgős tömjénező, a szakállas papok, a négyszer elénekelt triszaigon (háromszorszent), a vecsernyén végigmondott 103. zsoltár, stb. (sok példa van) nem az "ortodox divízió testet öltése a katolikusságban", hanem pusztán egy másik lelkület, mely csupán gyarapítja, és nem rombolja, gyengíti Katolikus anyaszentegyházunkat.

"Azok a keleti egyházak, amelyek teljes közösségre léptek ezzel a Római Székkel, azt akarták, hogy ennek a gondoskodásnak legyenek a megnyilvánulásai, amelyet ama korszak egyházi tudata érettségének mértéke szerint fejeztek ki. Amikor beléptek a katolikus közösségbe, valójában nem akarták megtagadni saját hagyományaikhoz való hűségüket, amelyet évszázadokon át hősiesen tanúsítottak, sokszor a vérük árán is."

Ez persze csak kiragadott részlet, inkább csak érdekességnek, mint minden vitát lezáró érvnek hoztam fel. A minden vitát lezáró érvhez az egész Orientale Lument el kell olvasni. Számomra szomorú, hogy egy ennyire nyugati, maximálisan római katolikus hívő (igen, a pápáról, a Katolikus Egyház főpapjáról beszélek, azonban a magas egyházi méltóság mellett, elsősorban ő is hívő), tehát gyakorlatilag egy latin lelkületű valaki ennyire szenvedélyesen és szeretettel telve képes nyilatkozni a kelet ősi hagyományairól és lelkiségéről, miközben a bizánci rítusú katolikusok között (görögkatolikusok) néhányan kifejezetten ellenségesek, vagy megvetőek a kelet felé. Valahogy Őszentségének, II. János Pál pápának nem szúrta a szemét az ortodoxizálódás...

Ez az írás elsősorban azért született, hogy kiírjam magamból az ehhez kötődő érzéseimet, és aktualizáljam a témában a hivatalos véleményemet. Régebben írtam egy bejegyzést "Én az Ortodox" címmel. Kis kulisszatitok, hogy eredetileg a címe nem is ez volt, hanem "Én, az Ortodox Köcsög", ezzel is utalva arra, hogy bizony, ez egy létező kifejezés (volt) azokra a görögkatolikusokra, akik a kelet ősi hagyományai felé fordultak. Ez a bejegyzést teljesen át lett írva.
Ma, letisztult fejjel, lehiggadva, nem lángolva már abban a tűzben, amit a Kelet Világosságának megismerése gyújtott bennem, már kicsit másként látom a dolgokat. Pl. nem használnám magamra az ortodox kifejezést, már csak azért sem, mert ezt pont a valóban ortodox testvérek vennék a legjobban zokon.

Én magyar görögkatolikus vagyok. Nem tartozom a Görögkeleti Egyházhoz. A Katolikus Egyház része vagyok. Viszont a görögkatolikus Szentliturgia, és más Istentiszteleti szertartások mára sok esetben megrövidültek, és/vagy kiegészültek nyugati, latin elemekkel. Nemrégiben elkezdődött, és ma is tart egy törekvés, melynek a célja a visszatérés az ősi, keleti hagyományokhoz. Valami olyasmi ennek a célja, hogy bárki akarna is csatlakozni a Katolikus Anyaszentegyházhoz, az megtalálja a lelkületéhez leginkább megfelelő Istentiszteletet, és ezáltal tudjon felemelkedni Istenhez.
Így a keleti lelkületűek nem kell Rómát elhagyva Moszkvához, Konstantinápolyhoz, Alexandriához, stb. csatlakozniuk, ha Istennel akarnak a nekik leginkább megfelelő módon találkozni. Ahogy helyet találhat itt az is, akit a szekták élményvadászata fog meg, és vezet el Istenhez, hiszen a Katolikus Egyházon belül, Magyarországon is sikeresen működik a Karizmatikus megújulás.
Ősi, keleti liturgiánk és a legmodernebb, popzenébe áthajló, torzitós-gitáros misék is feltűntek tehát a Katolikus Egyházban.
Páran, akik a görögkatolikus egyházhoz tartoznak, de magukat nyugatinak vallják, néha azt mondják (vagyis inkább írják, én neten olvasok főleg ilyesmit), hogy "nem akarunk ortodoxok lenni, régen olyan büszkék voltunk görögkatolikusságunkra, ma már inkább járunk római misére..."
Erre azt tudom mondani: ezért is csodálatosan színes az Egyház. Mert ha valakinek a hideg futkos a hátán a keleti lelkülettől, átmehet római katolikus misére. De ha ez a keleti vonal nem lenne, hova mehetnének azok, akiknek igénye támad rá? Egyedül az ortodox egyházak valamelyikébe.
Minden tiszteletem az ortodoxiáé, de én pl. szeretek a Katolikus Egyház közösségébe tartozni - keletiként. Ezért bánom (mára már értem, de annál jobban bánom), hogy néhol kifejezetten ellenségesen vagy elutasítóan reagálnak a keleti lelkületre, a keleti hagyományokra, és a keleti szertartásokra.

Végezetül, álljon itt egy részlet az Orientale Lumen - A Kelet Világossága koncertsorozatból,, melyet a Szent Efrém férfikar énekel Bubnó Tamás vezetésével. Előénekes: Kocsis Fülöp, görögkatolikus, hajdúdorogi megyéspüspök.
Érdemes megfigyelni a hangzást, és a szöveget is. Jól kifejezi, mit is takar ez a bizonyos, és nagyon sokszor olvasható "Orientale Lumen" kifejezés!

Emlékeztek erre az írásomra, amiben beszámoltam róla, hogy az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekekért Alapítvány (CFCF) beperelte a magyarországi Görögkatolikus Egyházat, szegregáció vádjával?

Ezúttal meghívtam egy különleges vendéget. Ő Xinaf B, a szélsőliberális jogvédő.!
Kérünk, mond el a véleményedet erről az ügyről, Xinaf B!

Sziasztok!
Ezek a gonosz, rasszista, szegregáció fétisben is szenvedő görögkatolikusok ennél sokkal tovább mentek sajnos. Felháborodva olvastam ezt a cikket! Hát döbbenetes, mik vannak! Ezek az újnácik képesek voltak időt, pénzt és fáradtságot nem kímélve elvinni a Huszártelepi iskola tanulóit a nyíregyházi vadasparkba!
Figyelembe véve a tényt, hogy a cikkben szót sem ejtenek arról, hogy a tanulók (nagyrészt) cigány származásúak, a szegregáció vádja jogosnak tűnik. Hiszen egyik tanuló sem kap lehetőséget, hogy kiemelje saját cigányságát, mindegyiket úgy kezelik, mint bárki mást.

Érdemes megnézni a cikk alján található képeken, hogy a a gyerekek milyen vidámak. Ez sajnos szintén szegregáció, és nem szolgálja a gyerekek érdekeit, mert csak. Én, az okos, intelligens jogvédő értek hozzá!

Igazság szerint ez a program önmagában egy szegregáció bizonyíték. Ugyanis egy normális, nem ilyen jó szándékú, de hát mégis csak nácifasiszta görögkatolikusok által vezetett iskolába ezeknek a gyerekeknek el sem lett volna szabad jutnia a vadasparkba!
Maradjunk a tények talaján: a huszár telepen tanuló gyerekek általában a nyomorban, vagy a nyomor szélén lévő családokból származnak. A vadasparkba még diákcsoporttal is 1200 ft-ba kerül egy belépő. Ezt a a telepről jövő gyerekek családja csak nagy erőfeszítésekkel tudnák finanszírozni? A tanárok? Tehát egy normális, szélsőliberális jogvédő szemmel is elfogadható, gyerekek érdekeit szem előtt tartó iskolába az osztálykiránduláson 2-3 gyerek tudott volna ezekből részt venni. Ugyan a cikk  nem részletezi, de jó eséllyel az iskola, az iskola dolgozói, vagy a görögkatolikus egyház áldozott rá pénzt. Úgy vélem, kizárólag abból a célból, hogy megalázza ezeket a nehéz sorból jött gyerekeket. Pedig otthon is hagyhatták volna őket, hogy magukra vehessék a szegényke büszkeségét, és úgy koldulhassanak az utak mellett!

Összefoglalva: ezek már, már a Hitleri Németország, a Nyilas terror, és a Magyar Gárda szintjén tomboló rasszizmus tökéletes példája!

Köszönjük a hozzászólásodat, Xinaf B!

És ti, kedves olvasók, ti hogy vélekedtek a jelenségről?

Nemrég beszélgettünk egy nagyon kedves ismerősömmel a párkapcsolatokról. Eszembe jutott pár dolog, így most erről körmölnék. Igazság szerint ezek elég általános dolgok, szerintem nem csak a pár, de minden emberi kapcsolatra igaz.

Szóval, mik is egy kapcsolatban a legfontosabb dolgok?

Szeretet
No, itt mondjuk meg kell határozni, hogy milyen a kapcsolat lényege, hiszen egy párkapcsolatban és egy testvéri kapcsolatban pl. egészen másmilyen kell legyen ez a bizonyos szeretet.
De ettől függetlenül, bizony alapkövetelmény! Nem akarom túlmagyarázni, aki nem tudja, mi a szeretet, az nem egy blogból fogja megtanulni.

Hűség
Eredetileg arra gondoltam, ez benne van a szeretetben. Mert ugye, ha valakit szeretek, azt el nem árulom. Párkapcsolaton belül pedig egy megcsalásnál nincs nagyobb árulás! Ennek ellenére külön vettem, mert sokszor láttam olyat, amikor így gondolkodik az egyik fél: "Szeretem, és sose hagynám el, de megcsaltam, és nem bántam meg. Többé nem fog előfordulni, az én életemben ő az egyetlen, csak hát..."
Bár ez is fontos követelmény minden kapcsolatban, de a párkapcsolatot itt ki kellett emelnem. Valahogy ott gyakrabban jön elő problémaként ennek hiánya, mint egy baráti, vagy haveri közegben. Mondjuk a család egy érdekes példa, hiszen ott pont a szerelem miatt előjöhet. És ezalatt nem azt értem, hogy a csöpp kis gyermek elköltözik, juj, ez árulás, e hűtlenség, "The family ist most important!", stb... Hanem, amikor az áldott jó lélek rá se néz hónapokig, évekig idős szüleire, mert ő új életet kezdett, neki saját családja van. Hát süsd meg, majd emlékezz erre, mikor a sarjad le se szar 30 év múlva...

Tisztelet
Erre lehetne mondani, hogy ez is része a szeretetnek, de sajnos ez nem így van. Hiszen egy fogyatékost is lehet, sőt, kell is szeretni, de nem hiszem, hogy tisztelni tudnék valakit, aki esetleg képtelen 10 értelme szót kinyögni...
Viszont egyenrangú felek esetén, mint a barátság, vagy a párkapcsolat, elengedhetetlen. És ez bizony azt jelenti, hogy képes vagyok elfogadni, hogy a véleményem nem egyedülálló, másnak is lehet, és elképzelhető, hogy nem egyezik az enyémmel. És ráadásul, ennek ellenére, nem mondom rá csípőből, hogy hülyeség.
Ide sorolom az alkalmazkodást a másikhoz témáját is. Szerintem ugyanis, hogy a saját életem megszokásaiból engedjek egy idegen szokás kedvéért, a szertett mellé tisztelet is kell. A macskánkat, Frigyest nagyon szeretem, de ennek ellenére nem engedem, hogy bent legyen a szobámba, ha aludni akarok. Ellenben, ha egy sátorba alszom valakivel táborba, akkor ALKALMAZKODOM hozzá, TISZTELETBEN tartom az intim terét.

Megbecsülés
"He? Ez nem azonos a tisztelettel?" De nem ám!
Hány olyan tanárom volt, akit becsültem, mert rendes volt, és sokat tudott, de nem tiszteltem, mert nem tudott előttem tekintélyt szerzeni... még a Szókratészben, az Újságíró képzésen is volt ilyen. De olyan tanárom is akadt, akit tiszteltem, de nem becsültem különösebben. A határ elég vékony, ahogy fent írtam, az esetek legnagyobb részében együtt járnak, nehéz meghúzni a pontos vonalat. De mindkettőre szükség van.

Valójában azonban semmi szükség magasztos szavak kiemelésére. A recept egyszerű: egyenrangú felek esetén egyenrangúként kell bánni a másikkal.

Persze vannak mindenhol alá-fölé rendelt viszonyok. A családban a szülők alapesetben több tiszteletet és megbecsülést kapnak, a baráti körben szokott lenni egy-két vezér egyéniség, akit vagy jobban becsülnek, vagy jobban tisztelnek, vagy jobban szeretnek a többiek, mint egymást, esetleg ezeknek vegyes kombinációja, vagy akár mind a 3 egyszerre. De hogy hűségesebbek hozzá, mint egymáshoz, az biztos. És szerintem egy normális párkapcsolatban a férfi a domináns. Nem azért, mert zsarnok, hanem mert így a másik fél NŐ tud lenni, ami a nemi szerepe, és ezáltal sokkal boldogabb és felszabadultabb lehet. De itt pl. elvárható, hogy dominancia ide, dominancia oda, a fenti jellemzők nagyjából egyformán oszoljanak el a két fél között. Igen, két fél, nem működik több szereplővel, maximum, ha az Isten a harmadik, de neki mindezekből maximális jár, tehát nem egy kategória velünk.

Sokszor hallom, hogy a fiatalok nem tisztelik az idősebbeket... és sokszor azt látom, hogy nagyon is igazuk van. Szóval, nehéz tisztelni azt a nénit, aki képes akár közelharcot folytatni egy ülőhelyért egy másik nénivel a buszon, és közben hangosan szidalmaznia másikat...
Ismertem egy angol tanárt, aki úgy járt bulizni, hogy berúgott, mint az állat, és a szórakozóhely közepén elkezdte pörgetni a falloszt. No, ő húszas évei közepén járt, és gimiseket tanított. Mégis, mit tiszteljen rajta egy diákja, aki így látja? Vagy mit tiszteljen valaki olyan szülőn, aki úgy bánik a "párjával", mint egy utolsó szemétkupaccal? Hiszen egymást sem tisztelik! A gyerekek nem hülyék, gyorsan átlátják, hogy a felnőttek hogy bánnak egymással, és pillanatok alatt megszületik rólunk az ítélet...

Szóval, a társas kapcsolatokkal óvatosan, mert nem csak a saját, de a következő, és az utánuk következő generációra is hatással lehetünk...

"Többet, jobban törődjetek velünk,
Mert eljön az a nap, mikor mi is felnövünk
HA NEM NEVELTEK JÓL, AKKOR MAJD ROSSZABBAK LESZÜNK!"
(Halász Judit - Minden felnőtt volt egyszer gyerek)

"Az ünnepi időszak feléhez érvén
Lelkem szomját enyhítsd Üdvözítőm
A vallásosság vizeivel
Ki magad mondád:
Mindnyájan, kik szomjúhoztok
Gyertek hozzám, s igyatok!
Örök életünk forrása, Krisztus Isten
Dicsőség néked!"

A keleti-katolikus egyházban, a húsvét utáni ünnepi időszak közepén énekeljük a szertartásainkon ezt a tropárt.
Engem mindig nagyon megérint.
Én ugyan nem vagyok Krisztus, csak egy követője, de megadatott már, hogy valaki hozzám jött, és hozzám hozta "lelke szomját". Persze, ezt a fajta szomjúhozást csak Krisztus tudja enyhíteni. Én csak annyit tehetek, hogy tanúságot teszek róla, de szerencsére a többit megteszi az Üdvözítő.

A cserkészek egyik törvénye: a cserkész, ahol tud, segít. Mikor ezt a törvényt tanítom, mindig megkérdezem, hogyan tudunk mi segíteni a mindennapokban? Ha kisgyerekek is vannak, néha kapok olyan válaszokat, amik nagyon jól jellemeznek egy tipikus keresztény hibát. Csak ami kisgyereknek még elnézhető, felnőtteknél már legalábbis kérdéseket vet fel..
Mire gondolok?
Tipikus válasz: "viszem az öreg néni szatyrát", vagy "átsegítem a vakot az úttesten".
Tételezzük fel, hogy a példákban szereplő néni valóban örülne egy kis segítségnek, nehéz szatyra cipelésében, és nem szívrohamot kap, ha egy idegen el akarja kérni a nemrég vásárolt cuccot. Tételezzük fel, hogy a vak valóban át akart kelni az úton, és nem egy "csakazértisjóleszek" akció keretében rángatná át a gyerek. Szóval, induljunk ki abból, hogy a példák valóban jók, mert valóban segítség lenne. Na, akkor mi vele a bajom?
Hogy sok esetben az adott gyerek a büdös életben nem csinált még ilyet. Soha nem szólított meg idegen néniket, vagy vakokat, talán legközelebb sem fogja megtenni.
Azt írtam, tipikus keresztény hiba.
Igen, tényleg csodálatos Krisztus szeretetéről beszélni. Csodálatos tanúságot tenni róla. És a legcsodálatosabb maga a hit... csak éppen cselekedetek nélkül halott!
Hiába beszélek én arról, micsoda irgalmasság leprásokat gondozni, ha hozzájuk sem értem még soha. Hosszasan beszélhetek arról, hogy nemes dolog befogadni a hajléktalan szegényt, és elég kényelmes, ha nem teszem meg. Felemelő érzés énekelni, hogy "adjunk kenyeret az éhezőknek", és gazdaságos, ha mégsem kell megtennem.

Nem azt mondom, hogy a keresztény az, aki csak annyi időre megy haza, hogy kenyeret adjon az otthonába befogadott szegényeknek, és már rohan is betegeket ápolni! De ismernünk kell a saját korlátainkat, és lehetőségeinket. Ugyanis a cserkész is csak ott segít, AHOL TUD!

Tanúságot tenni elsősorban tettekkel kell, másodsorban jöhetnek a szavak. Ahogy a zsoltárban is olvashatjuk:
"Úgy világoskodjék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy látván jócselekedeteiteket, dicsőítsék Atyátokat, ki mennyekben vagyok."

Visszatérve a bejegyzésem elejére: remélem, hogy nekem a tetteim, az életem, a hétköznapjaim is elárulják, hogy kihez tartozom. Remélem, hogy aki "lelke szomjával" hozzám fordul, az nem csak azért teszi, mert jókat tudok mondani, hanem mert hiteles embernek lát.
Hitelesen kereszténynek lenni pedig csak egyféleképpen lehet:
"Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.
Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt."
(Jn 13, 35-36)

Hogy mennyire éltem jól vagy rosszul, majd Ő ítéli meg, a földi élet végén.

Megfigyeltem, hogy a kívülállók a kereszténységben elsősorban a lemondást látják, az áldozatot. Persze most csak azokról beszélek, akik nem ellenségesek - a pedofil papokról, embereket kizsákmányoló egyházról, és a többi frázissal most nem foglalkozom.

Szóval, azt látják, mennyi mindenről kell lemondania egy kereszténynek... hiszen nem szexelhet házasság előtt, böjtben nem ehet húst. Ez a két dolog az, ami a legnagyobb kérdőjeleket hagy az érdeklődő, de kívülálló emberben.
Azt persze senki sem mutatja meg nekik, nem is lehet csak úgy megmutatni, mi mindent kapunk mi ezért a néhány, valóban nagy áldozatért cserébe!

Testvérek, miénk a világ!
Az egész világ! Minden vagyonával, szépségével, gazdagságával! Hiszen, aki valóban hisz, azzal vele van az Isten! Ki lehetne gazdagabb annál, akivel ott az Úr?
Ráadásul a katolikusok és az ortodoxok abban a kiváltságban is részesülhetnek, hogy magukhoz vehetik Krisztus testét és vérét, és az ő méltatlan testükbe költözzön az Isten!
Lehetőségünk van gyónásra is, ez az egyik legnagyobb kegy!
(Nővérem mesélte, hogy hallott egyszer vitatkozni katolikus és református hittanos gyerekeket. Elhangzott a végsőnek szánt érv: "Nektek még gyónnotok is kell!" Mire a válasz: "Nem kell, hanem lehet!")
A tudat, hogy az Isten szeret, megbocsátja a bűneinket, velünk van, vigyázz ránk, ennél sokkal több áldozatot is megérne!
Mert sokan úgy képzelik, ahogy Madách megírta:

"Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Évmilliókig eljár tengelyén,
Mig egy kerékfogát ujítni kell.
Fel hát, világim véd-nemtői, fel,
Kezdjétek végtelen pályátokat.
Gyönyörködjem még egyszer bennetek,
mint elzúgtok lábaim alatt."

No, hát Madách Imre, bár nagy író volt, de nem teológus. Az Isten egy percig nem hagyta el a földet, folyamatosan figyel ránk.

Úgy gondolom, hogy a mi áldozataink az Úrért, valójában aránytalanul kicsik ahhoz képest, amit kapunk cserébe!
Az, hogy az életünk szép lehet, ezért is Őt illeti a hála. Bár nem erről írták, de ide illik a dal:

Köszönöm gyors reagálásodat!

Emlékeztek még? Amikor eltűnt a cicánk, a legjobbfejebb, a Frigyes, írtam egy bejegyzést.

Most pedig itt ül az ölembe, és alig hagy bejegyzést írni! Megkerült!

Szétszórtunk pár "eltűnt a cicánk" plakátot ugyan, de senki sem hit benne igazán, hogy ennek foganatja is lehet... de ma mégis lett.
Miután az előző bejegyzést megírtam, elég szarul voltam. Még annál is szarabbul. Nem alakult jól az életem. Egyszercsak csöng a vezetékes.
Na, felvettem, és egy kedves női hang tájékoztatott, hogy a szomszéd utcában találtak egy fekete cicát, aki itt szokott futkosni, és sírdogálni, nem-e a mienk?
A minek volt. A kedves hölgy még szállító eszközt is adott, és egy picit macskatápot.

Szegény Frigyes magához képest elvadult (de még így sem jutott eszébe megkarmolni), és csontig fogyott, de jól van! Sajnos a kedves hölgy nevét nem jegyeztem meg, amit nagyon bánok, de elmondhatatlanul hálás vagyok neki!

Mit mondhatnék, Uram? Meghallgattad a kérésemet, hiába viselkedtem néha hozzád méltatlanul.

A rengeteg rossz most már mind mellékes. Olyan rég voltam boldog!