XINAF - Az én világom

"Ha látta volna azt a koldusszegénységet, amit én láttam, mikor ide érkeztem..."
Részlet a "Pió atya, a csodák embere" című filmből

Gondolom mindenki látott már szegény embert. Sőt, néhányan talán maguk is szegények. De ki látott már nyomort?

A szegénység egy nehéz teher, amit akár önként is lehet vállalni. Erre jó példák ugyebár a szerzetesek. A nyomor az azonban más...
Nem tudom, hogyan lehetne jól megfogalmazni a különbséget. Mindenesetre a gyakorlati mindig a legjobb példa...
A minap megismerkedtem két kisgyerekkel, akik olyan szintű szegénységben élnek, hogy az ő karácsonyi ajándékuk egy takaró. És talán, talán januártól egy új tolltartó.
Na, ez nyomor. Ez a szegénységnek az a foka, amibe egy átlagos ember bele se gondol, amíg nem látja. Én láttam már ilyet is.

A napokban tombol a diákok tüntetése. Én nem nagyon szeretem a kormányt, és megértettem azt is, miért kezdődött el ez a tüntetés. Aztán azt olvasom, hogy a Radnóti gimnázium (nem a szegény réteg gimije) egyik végzős diákja azt mondja, hogy sokat utazik az országban, sok szegény falut látott... ez a jó ember egyébként a Corvinus egyetem (mely mindig fizetős volt) nemzetgazdálkodási szakán akar továbbtanulni... 
A kedvenc részem ebben a "sok szegény falut látott". Akarva-akaratlan is egy Beatrice nóta jut erről az eszembe:

"Tudatlan és magabiztos 
Tökfilkók kavarnak
Jóllakott, és divatos költők
Az éhségről szavalnak..."

Engem valahol kiakaszt, hogy olyanok IS (is kiemelve. Nem csak ők. De ők akasztanak ki!) lengetik a "szegény családoknak is legyen esélye továbbtanulni" zászlót, akik a szüleik vagy az állam pénzén 6-8 évig járnak egy 3-4 éves szakra... 
Mit tudtok ti a szegénységről, a nyomorról, taknyosok? 
Mit tudtok ti a valódi világról?
Kicsi fiú, kicsi lány, kiakadsz, mert a gonosz kormány feltételekhez akarja szabni az ingyenes oktatást? Engem nem lehet fidesz szimpátiával vádolni, de nagyon helyesen teszi! Az én adómból veregeted a veregetni valód, a romkocsmák dugig vannak esténként a te rétegeddel, a nyári fesztiválok a te rétegedből tartják fent magukat, és ezek után van pofád, van bőr a képeden a szegény családok szülötteiről papolni, te álszent majom????
Tudod te, mit jelent az, ha valaki szegény? Nem, nem azt, hogy nem tud hetente háromszor mekibe enni. Nem, nem az okos telefon hiánya. Nem, én a kaja hiányáról beszélek. Én a tanszerek beszerzéséről beszélek. 
Ha tenni akarsz a szegény rétegekért, te kis taknyos, akkor végezd el az X éves szakodat X év alatt, ne X+3, helyezkedj el, és legyél hasznos tagja a társadalomnak. Ingyenélőből van elég, köszönjük.

Úgy látszik, a karácsonyt, az Úr születését, és egyáltalán a születést körül kell lengje a halál. Nem volt ez másként Jézus születésekor sem:
„Ekkor Heródes látván, hogy a bölcsek megcsúfolták őt, szerfölött felháborodék, és kiküldvén, megölete Bethlehemben és annak egész környékén minden gyermeket két esztendőstől és azon alól...” Máté 2:16
Az ilyen tragédiák nem szerepelnek az Isten tervében. Neki nincs szüksége rosszra, hogy jót tegyen, még akkor sem, ha tud jót tenni a rosszból. 
Nézzük, mi van mostanság. 
Kezdődött a Szita Bence gyilkossággal, ami akkor nagyon megrázott mindenkit. Engem is. Még ma is elborzadok, ha eszembe jut. Ezeknek a soroknak az írásakor is.
Utána mit hallok? Nemrégiben egy asszony a jeges folyóba hajította a gyermekét... pár napja egy halott csecsemőt talált egy férfi, a Városligetben, az egyik kukában. A legfrissebb pedig a 27 embert (ebből 18 gyermek) követelő gyilkosság az USA-ban.

Én pedig, miközben ezeknek a tragédiáknak az érintettjei zokognak, nem tudok nem tiszta szívemből annak örülni, hogy él és virul az a kicsi lány, akiről az előző bejegyzésben írtam.
Ugye mondanom sem kell, micsoda kettősség ez. Ott álltam az ágyánál, és néztem ezt az apró embert, aki szuszog, sírdogál, mosolyog, eszik, mocorog... és közben aznap egy anya a kukába dobja a még élő gyermekét. Böjtöltem, és sokan imádkoztunk azért, hogy ez a kislány élhessen, egy másik anya a vízbe hajítja a gyermekét. Félelmetes... 

Úgy gondolom, az érzéseimet ez a dal részlet jól kifejezi: 

"Vér és szenvedés. Nem fog a gonoszságon átok!
Hallgat fölöttük némán az égbolt
Nem válaszol már, hallgat, ki rég szólt
Árva anyáknak fáj nagyon, 
Hogy árva a földön a fájdalom!
Ám de az, akit ölni vágytak, 
Születik ép, hol százat ölnek!
De az az egy, az éppen,
Akit a gyilkos féljen!
Él, aki kell, hogy éljen!
Él, örök Úr a törvény!
Túl csecsemőknek kínjain,
Mert a földön minden törvényt tölt be, él!"
(Részlet a Mária Evangéliuma című rockoperából)

ÉL!!!!!!!!!!!!
Miközben a könnyek folynak, miközben emberke roppannak össze, és ebben az agresszív világban gyerekeket ölnek (éljen a szabad fegyverbirtoklás for USA), van, aki él! Akinek az egész élete most kezdődik!
Az élet Istene egy véres korban vigyázott rád, kicsi lány... Egy olyan korban remegett érted édesanyád, amikor más anya a halálba vetette a saját gyermekét. Biztos nagy tervei vannak veled. 

"HÁLÁT ADOK NEKED URAM, TELJES SZÍVEMBŐL
ELBESZÉLEM MINDEN CSODÁDAT!"

Régebben írtam egy párról, akik babát vártak. Először akkor, amikor nagy baj történt, és a kismama kórházba került. Utána nem sokkal írtam róla, hogy megszületett, de nagyon korán. 6 hónaposan jött a világra, 630 grammal és 31 cm-rel. 
És ma hazaengedték őket a kórházból! És ma már "látták szemeim"!
A kislány 1900 gramm körül jár, és több, mint 40 cm!

Kedves testvérek, az imáink csodát csodára halmoztak! Október 2.-án a világra jött, és lebegett a lét és nemlét között. Én magamon kívül voltam sokáig. Több böjtöt is vállaltam értük, a leglátványosabb a szeretett szakállamtól való lemondás volt. Hétvégi és ünnepnapokon kívül MINDEN NAP megborotválkoztam. De voltak más lemondásaim. Minden nap imádkoztam értük. És tudom, hogy sokan imádkoztatok velem! 

És most itt van! Láttam, ahogy minden erejét begyűjtve elkezd kimászni a számára hatalmas takaró alól. Láttam, ahogy megfeszülnek a kis izmai, hogy sírni tudjon! Láttam, ahogy az apjához bújik. Láttam, ahogy az édesanyja megsimogatja. Láttam, ahogyan ránéznek. És láttam MOSOLYOGNI!

"Menjetek és jelentsétek Jánosnak, amiket láttatok és hallottatok: vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegényeknek meg hirdetik az evangéliumot."
(Lk: 7, 19)

Én még kiegészíteném: "És a koraszülött gyermekek, épek, egészségesek, és gyönyörűek!"

Hamarosan karácsony, de talán most életemben először kapok olyan ajándékot, ami méltó az Úr születéséhez! Hogy akit féltettem, él, és egészséges. 

Én, a bűnös ember, aki annyit vétkezem, mégis láthattam az Úr hatalmas jobbjának munkáját! 
"Mit adhatnék vissza néked? Mi legyen a hála érte?"

Köszönöm Uram! És köszönöm nektek, akik imádkoztatok! "Látták szemeim..."

Ez a Xinaf saját retrója jellegű kis magánsorozatom első fejezete. Lesz itt szó sorozatokról (mint most is), zenéről, ruhákról, könyvekről, iskolai történetekről, és bármiről, ami eszembe jut. 

Hol is kezdjem...

Az egész "retro-nosztalgiázós sorozatot a blogra" ötlet úgy született, hogy a neten megnéztem pár részt a "Hélene és a fiúk" sorozatból. Miközben néztem, visszavarázsolódtam a 90-es évekbe, amikor még a tv adta ezt a meglepően elgondolkodtató és szórakoztató sorozatot! Elgondolkodtam, ma miért nem csinálnak ilyesmit, de egyenlőre nincs jó válaszom.

A sorozatot Jean-François Porry írta, és 1992-1994 között ment a francia tv-n, Magyarországon is kb. ekkortájt játszották. Összesen 280 része volt, de készült belőle egy csomó folytatás, sorozatok jöttek és mentek. Ezekről nem írnék, a lényeget elég jól összefoglalja a wikipedia, ITT.

Az alapsztori:
Van 3 egyetemista lány, (akik barátnők), és 3 egyetemista srác (akik barátok, és mellesleg rockzenészek is). A két csoport találkozik, és lassan kialakulnak a párok.
Na, ez így leírva unalmas, nyálas és sablonos. Miért szeretem mégis akkor ezt a tinisorozatot?

Jean-Francois mester hihetetlen érzékkel keveri a kártyákat.

A karakterei ötletesek, és emberiek. A szereplők kettő kivételével aktívan cserélődtek, ezért nem is kísérlem meg mindet bemutatni. A két főszereplő:
Hélene - A lányok közül a legérettebb gondolkodású, de néha őt is elragadják a pillanatnyi érzések. Jó szívű, mindenre képes azokért, akiket szeret. Néha talán túl érzékeny lelkű, könnyen magára veszi a dolgokat. Egy másik sorozat, az Első csók egyik mellékszereplője volt, a főszereplő lány nővérét alakította, aztán valamiért Porry úr úgy vélte, megérdemelne egy önálló sorozatot.
Nicolas - A zenekar vezetője, és gitárosa. Határozott, udvarias srác, aki minden helyzetben gyorsan reagál. Ő a legkevésbé heves vérmérsékletű, a legjózanabban gondolkodó, nem csoda, hogy Hélene-el ők alkotnak egy párt.

Hélene és Nicholas

De persze a többiek is elég ötletesre sikerültek, az enyhe feminista hajlamokkal bíró Cathy, párja a romantikus lelkű Étienne. A Texasból érkezett Johanna, aki enyhén őrült, de a fura dolgai mellé (pl. szívfájdalom nélkül bemászik a srácok kolijába az ereszcsatornán, a harmadik emeletre, vagy egyszer örökbe akar fogadni egy aligátort, stb.) néha kifejezetten jó megoldásai vannak. És az ő "Nagyfiúja", a legnagyobb szívtipró, a bunkó, de valójában nagyon is jó szívű Christian, és a többiek is mind életszagú, szerethető, de néhol elrugaszkodottan bájos karakterek. Egyszerre van jelen bennük a rózsaszín köddel átitatott, meseszerűség, és a kőkemény élet szülte realitás.

(Hélene, Cathy és Johanna)

A konfliktusok zseniálisak. Komolyan. A Barátok Közt, és a Jóban Rosszban igencsak tanulhatna tőlük!
Pl.: A srácok találnak egy csecsemőt a szobájuk ajtaja előtt, egy levéllel, miszerint: „Te vagy az apja, gondoskodj róla.” Mit kezdjenek vele? Melyikőjüké egyáltalán? Hogy adják ezt elő a barátnőiknek?
De van itt több érdekes gondolat. Egy-egy rész erejéig feltűnnek itt különleges, társadalmi kérdések és jelenségek: abortusz, drog homoszexualitás, new age szekta, és rengeteg minden, ami a 90-es évek elején még képes volt hideg borzongást kiváltani a jószándékú nézőkből.

Igen jók lettek a dialógusok is, sok, sok, nagyon sok poénnal megfűszerezve. Ritkán kacagok olyan nagyokat mostanában, mint mikor megnézek egy részt a Hélene és a fiúkból! Olyan gyönyörűen reflektálnak egymásra a szereplők, mint ha a saját baráti társaságomat látnám. Egyébként ez az egyik nagy eszenciája a sorozatnak: az ember könnyedén magáénak tudja érezni a szereplők sorsát. Végül is, húszas éveik elején járó fiatalok. Arra az énemre emlékeztetnek, amikor újságíró képzésre jártam.

Ki kell emeljem a színészi játékot. Ezek a színészek zseniális arcjátékot produkálnak, az ember teljesen bele tudja gondolni magát az aktuális szereplő érzéseibe. Ha szerelmes, ha dühös, vagy ha szomorú: mind hitelesen van előadva. A szinkron színészekre sincs panasz, ellenben a szinkron technológia... régi, 90-es évek eleji, amire mai szemmel ráférne egy alapos digitalizálás. (Pl. az egész szinkron hangosabb volt, mint a környezet zajai, és szinte kidomborodott a filmből, de hát kicsire nem adunk, régen készült. A maximumot kihozták belőle.)

Ami a sorozat kapcsán a legtöbb kritikus megjegyzett: bár egyetemisták a szereplők, de tanulni gyakorlatilag sosem látjuk őket. A lányok edzőterembe járnak, a srácok a garázsban próbálnak. és persze rohangálnak mindenfele, amit a történet megkíván. Néhol a történet illogikus volt, pl. a sorozat egyik állandó helyszíne Alfrédó kávézója. Mindig ide jártak. Akkor is, ha titokban randiztak egy másik lánnyal/sráccal. Itt születtek a nagy megcsalások, a titkos megbeszélések. De mivel naponta egyszer-kétszer mindig feltűntek itt, így a nézőben felvetődött a "mégis miből gondolják, hogy nem buknak le, ha pont Alfrédónál smárolnak?" kényelmetlenül logikus gondolat. 

Összegezve a véleményemet: ez a sorozat tökéletesen eleget tett az egyetlen valódi feladatának: piszokmód szórakoztató! Jó persze, a srácok nyálasak, és olyan válluk van, mint egy vízisiklónak, de végül is egy francia tinisorozatról beszélünk. Néha még tanított is valami hasznosat (pl. hogy becsüld meg, ha valaki szeret), tehát nem lehet rá panasz! Még akkor is pozitív a véleményem, mikor meglátom azokat a ruhadarabokat, amik akkoriban még menők és divatosak voltak, de mai szemmel... :D

Kedves olvasók!
Ez volt első része a Nosztalgia Faktor sorozatomnak. A terveim szerint lesz itt mindenféle téma, ez most éppen egy régi filmsorozat volt, amit régen szerettem, de akármi, ismétlem, akármi szóba jöhet. Ha van véleményetek, ötletetek, írjátok meg, vagy valamilyen módon jelezzétek. Ha érdekel, hogy milyennek láttam én a 90-es évek egyik legjellemzőbb dolgát, a... (ízlés szerint kitöltendő a három pont) ne habozd megírni, és ha van mit írjak róla, akkor születik belőle egy új bejegyzés.

Zárásként, visszakanyarodom a sorozathoz, és főcímdallal búcsúzom. Érdekesség: Hélene Rolles, a főszereplő maga énekli fel a dalt:

Az a mi rohadt nagy mázlink, hogy az Isten nem olyan, mint amilyennek sokan elképzelik. Többek között nem sértődik meg, ha egy böjtömet nem tudom tökéletesen betartani, vagy ha valamiért eltávolodom tőle. Elmondhatjuk, hogy az Isten nem sértődékeny. 
Nem szorul rá arra, hogy kiengeszteljük, talán éppen ezért érzem néha szükségét. 
Mindenesetre, ha az Isten eredmény centrikus lenne, igen nagy szarban lennénk!

Bár megfulladok a melóban, de csak azért is blogolni akarok, mert ha nem teszem, megint hosszú szünet lesz...

Szóval:
Merész vállalkozásba kezdek: megkísérlem definiálni Istent. 

Ettől a tradicionalisták tutira felkapják a fejüket - nem vagyok szakértő, de úgy tudom, a filozófiájuk szerint (kedves tradicionalista ismerőseim, ha tévedek, javítsatok ki, a tévedés lehetőségét fenntartom!) Isten abszolútum, és a saját emberen túli teljessége miatt nem értelmezhető emberi szinten. 
Úgy gondolom, ez nem teljesen van így. (De magyartalan volt ez a mondat...) Egyrészt: az Isten a saját hasonlatosságára teremtett, tehát MINDEN emberben van valami Istenből. Másrészt: Jézus Krisztuson keresztül az Isten emberré lett - tehát bekorlátozta magát a mi szintünkre. Jézus ugyebár teljesen Isten, és teljesen ember egyszerre! Harmadrészt: az Isten szeret, és szeretné, hogy ismerjük.

A gyerekeknek a hittanokon, de felnőtteknek is mondják előadásokon, hogy: "Isten maga a szeretet". Ez jól hangzik, és nagyon könnyűnek tűnik. De mi is a szeretet?

Ez az élet legnehezebb kérdéseinek egyike. Mert arról könnyen tudunk beszélni, mi NEM a szeretet. De emberi korlátaink miatt mindent nem tudnánk felsorolni, így a kizárásos logika csődöt is mond.
Egy ideje már gondolkodtam ezen a kérdésen. Szeretni sok mindent szeretek én is, de nem összehasonlítható az a szeretet amit édesanyám iránt érzek, és ahogy szeretem a bablevest. Ez érthető. 
Tehát élből két felé kell csoportosítani ezt a szót. Egyrészt vannak a dolgok, személyek,, amiket, akiket azért szeretek, mert jó érzést kötök hozzájuk. Ilyen pl. egy finom étel, egy jó zene, egy helyszín amihez kellemes élmény köt, vagy az engem útba igazító vadidegen, stb. Ez az érzelmi és benyomásokból felépített része a szeretetnek. Másrészt vannak azok, amiket/akiket úgy szeretek, hogy semmiféle viszonzást nem várok érte, nem azért szeretem, mert közvetlen jó dolgot ad az életemhez. Ez a fajta szeretet munkálkodik az emberben, mikor kiveszi a Balatonból a fuldokló katicabogarat, amikor átadja a helyét az öreg néninek, vagy amikor ételt ad a koldusnak.Közvetlenül egyik sem fog nekem semmi jót adni. Ez egy önzetlen, tiszta szeretet, ami mögött gyakorlatilag nincs érzelem, tudatos döntés.
Isten inkább a második verzióra, az Önzetlen Szeretetre hasonlít szerintem, kiegészítve azzal is, hogy ő ugyanezt az érzést fenntartja azokkal szemben is, akik nemhogy nem tesznek jót vele, hanem egyenesen ártanak neki.
Isten természetéből fakadóan tökéletesen boldog önmagában. A Szentháromság 3 Isteni személye teljes és tökéletes - nincs szüksége az emberiségre. Az imák, böjtök, szertartások sokakban olyan képet jelenítenek meg, mint ha ezek valamiféle örömforrásként, egyfajta kábítószerként gyakorolnának rá hatást. Erről szó sincs! És az Ő csodája, hogy ő a tökéletes boldogságán belül is képes örvendezni és boldognak lenni még inkább, (de közben mindig tökéletesen boldog) minden egyes áldozat miatt, amit érte vagy bármely embertársunkért teszünk.

Isten természete valóban felfoghatatlan egy ember számára, ezért az én képem is tökéletlen. Úgy vélem, (és itt hangsúlyozom, hogy csak vélem, hiszen nem tudhatom) hogy Isten mindig inkább a szándékot nézi, mint magát a végeredményt. Nem teljesítmény orientált, ahogy a szeretet sem az. 
„A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik...” 
(1Kor13, 4-8)

Ilyen az Isten. Ő maga nyilatkoztatta ezt ki. Türelmes, jóságos, nem irigykedik, stb.
Aki olvasta már a Szentírást, abban felmerül a kérdés: mi van a sok (főleg) Ó-szövetségi részlettel, amik másnak mutatják? Mi van azzal a résszel, hogy "Isten megkeményíti a fáraó szívét"? Mi van Jóbbal, aki gyakorlatilag ártatlanul szenved? Mi van a mi életünk keserűségével, amit enged, ha nem egyenesen Ő idéz elő?

Testvérek, ehhez nem elég egy bejegyzés. Igény szerint írok majd ezekről is. (Kommenteljetek, ha akarjátok!) Annyit írnék csak le: a ókori ember borzasztóan rosszul ismerte meg Istent. Pont a szeretet maradt ki a hitéből. Ha nem így lett volna, lehetséges, hogy a megváltás nem is ebben a formában, Jézus Krisztus kereszthalálán keresztül zajlik végbe. Mert Jézus azért is jött a világra, hogy kinyilatkoztassa magát az Isten, és rávilágítson, mennyire félreismerték Őt az emberek. Ezért hágja át pl. a szombatot, HA INDOKOLT. Mert betartja Ő is a szabályokat, de megmutatja, hogy a szabály az emberért van, nem fordítva. Az ókori ember egy szigorú, büntető Istent akart látni, mert könnyebb egy ilyet elfogadni, mint egy olyat, aki végtelenül szeret. A büntetést jobban értjük, még az igazságtalant is, mint az indokolatlan szeretet.

Egyelőre ennyi, igény esetén folytatás a "miért engedi Isten ezt, vagy azt" témakörben!

Kedves olvasók!

Se nem lelki, se nem politikai, de még csak nem is közéleti téma jutott eszembe! Csupán egy "majd egyszer, ha nem leszek ennyire fáradt, meg fogom írni ezt a bejegyzést" típusú ígérettel szeretnék előállni. Ez egy sok, sok, sok hivatkozással ellátott bejegyzés, vagy bejegyzések sorozata lesz, amit a videómánia készítője, Dancsó Péter ihletett. (Neki sok kiváló filmkritikát is köszönhetünk, elég csak a borzasztó Kis Vuk, vagy a Vespa című "alkotás" kivesézésére gondolnunk...) Egészen pontosan egy új sorozata, aminek a címe: "Azok a 90-es évek...".
Nos, én nem érek fel Dancsó mesterhez, és amúgy sem másolok senkit. Így tervben, nagyon csak tervben van egy ötletem, aminek koncepcióját úgy határoznám meg: "Xinaf nosztalgiázik, avagy a saját retrom"

Remélem lesz olyan, ami nektek is bejön. Ha sikeres lesz nálatok ez a kis sorozat szerűség, akkor majd lehet témát is ajánlani hozzá, meg minden ilyesmi, mi szem-szájnak ingere.

No, ennyi is voltam, mert holnap meló, aludnom kell!

Nem szeretem a Jobbikot. Nem szeretem Novák Elődöt sem.
Pár napja volt egy szimpátia tüntetés Izrael mellett, ami a Palesztinából átlőtt rakéták ügyén lett megrendezve, emlékeim szerint. No, ide akart volna megjelenni Novák Előd egy "Gyermekgyilkosság önvédelemből?" feliratú táblával.
Belegondolva, hogy mennyi féle táblát láttunk már ilyen vagy olyan megmozdulásokon, nem különösebben értem, miért volt szükség előállításra... de ahogy ez megtörtént, az röhejes volt. 

Én is értem, hogy ezt a táblát provokatív célból vitte magával. De erre milyen válasz az, hogy előállítják 5 órán át? Önmagában egy táblával a kezében álldogálni egy közterületen rendezett tüntetésen, még nem kéne büntetendő legyen. Ha csinál valamit - lépjenek fel ellene. Ha a táblára alkalmas gyűlölet keltésre, kobozzák el, és indítsanak eljárást - Novák ilyenkor lemond a mentelmi jogáról.
Nem fényezni akarom a csávót, félre ne értse senki. De ha a Jobbik, és a Jobbik céljai ellen akarunk fellépni, akkor nem a legjobb taktika idiótán viselkedni, és hagyni, hogy a párt egyik arca erkölcsi győzelmet arasson.
De könyörgöm, pár éve "Jézusnak is két apja volt" feliratú táblával vonult az egyik buzi a "meleg büszkeség napján"! "Együtt tették tönkre az országot!" kampányt indítottak Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon ellen. "Nem engedünk az IMF-nek" jeligére is indult már egy lejárató kampámy, és valami azt súgja, hogy közpénzből, de legalábbis nem politikusi fizetésből, tehát az én adómból is. Ezek után egy "Gyermekgyilkosság önvédelemből" táblára előállítással reagálni olyan, mint ha egy kritizáló könyvet elégetnénk, miközben közpénzből a művünket szidalmazó kritikusokat kritizáló újságot adnánk ki. 
Ha a rendőrség azt akarta bebizonyítani, hogy Novák Előd milyen határozott, de közben mennyire tiszteletben tartja a törvényt, és közben mégis kiáll a véleménye mellett, de nem hagyja magát birkaként irányítani, akkor sikerült. Ha a gyűlöletkeltést akarták megakadályozni, akkor nem. Ha annyi volt a cél, hogy ne mehessen oda a tüntetésre, az pedig visszaidézi a 70-es, 80-as éveket, mikor Demszky Gábort bevitték a nemzeti ünnepek előtt, nehogy balhét csináljon.
Ez nagyon ciki volt!

Kettős érzés, hogy egyszerre vágyom az elismerést, de ha véletlen megkapom, akkor igyekszem elfojtani.
Ma volt osztálytalálkozóm, a régi újságíró osztályommal! 7 fő gyűlt össze, és elég jól is éreztem magam. Nem szeretnék most ebben részletesebben belemenni, akit érdekel, annak mesélek szóban. Mindenesetre érdekes volt látni azokat az embereket két év után, akikkel két évig nap mint nap találkoztunk. 

Az egyik lány eléggé zavarba tudott hozni. Az történt ugyanis, hogy még régebben felajánlottam, hogy imádkozom az egyik közeli szerettéért, akiért nagyon aggódott. Ez egy dolog, sokakért imádkozom, és nem egy ember kért egyenesen rá, hogy ezért, vagy azért imádkozzam. De volt osztálytársnőm elég nyíltan ki is fejezte a háláját, ami nagyon jól esett, de közben zavarba is jöttem tőle. 
Ő nagyon, nagyon, nagyon megköszönte, a nyilvánosság előtt is. Látszott rajta, hogy tényleg nagyon hálás nekem. Én igyekeztem ezt hárítani, kisebbíteni a szerepemet, amit egyébként nem is érzek olyan nagynak... (Tudom, hogy olvasod ezt a bejegyzésem, hiszen szóba is került a blogom. Mivel már nem vagyok zavarba, ezúton is jelzem: nagyon szívesen, és én is köszönöm ezt a nagy hálát!)
Egyrészről nagyon jól esett, hogy valaki ennyire, őszintén hálás nekem. Nem ő az egyetlen, akiért imát, böjtöt, vagy akármit vállaltam, de senki ennyire nem értékelte ezt ennyire nagyra.

Nehéz a helyén kezelni a köszönetet, a hálát. Egyrészt ugye, ki ne vágyna elismerésre? Ki ne akarna pozitív visszajelzést kapni valamilyen tettére? Másrészt viszont ez veszélyes fegyver. Az ember könnyen rákap az ízére, és mire észreveszi magát, már páváskodik, celeb módra bezsebeli az elismerést, és veregeti a saját vállát, mert "mekkora jó csávó is vagyok én". Nem tudom, hogy ez nálatok is így van-e, én tartok ettől. Nem akarok álszerény lenni, aki bár látványosan próbálja elutasítani a dicséretet, valójában éhes ragadozóként várja... mit várja, egyenesen elvárja! De nem akarok olyannak sem tűnni, mint akit ez nem érdekel. Mert ez hazugság lenne, igenis fontos nekem, hogy elismerjék az érdemeimet. 

Mindenesetre, aki nekem meg akar köszönni valami nagy dolgot, az mindenképpen köszönje meg az Istennek is. Sokszor nem is tudom, mit, miért csinálok. Egyszerre csak belevágok valamibe, és kiderül, hogy "véletlenül" pont jól jött, hogy ezt vagy azt csináltam. 
Az életemben rengeteg csoda van, amire persze mondhatjuk, hogy véletlen. Ha igen, akkor nagyon szerencsés vagyok, de én valahogy az Isten közbenjárását látom benne. Most eredetileg fel akartam sorolni párat, de nem akar sikerülni. Ha valakit érdekelnek, kérdezzen meg személyesen, vagy valami más csatornán.
A lényeg az, hogy én csak egy részét adom bele a segítségnek. Még ha kívülről úgy is tűnik, mint ha én lennék az, aki így vagy úgy segít. Eszköze vagyok csak a Gondviselésnek. Én csak búzaszem vagyok az Isten vetésében. 

Minden dicséret és hála nagy öröm nekem. Adjuk meg hát az Úrnak is ezt az örömöt, ha van okunk hálát adni. Több ismerősöm is van, aki csak a legnagyobb bajban mond olyat: "van Isten", mert azt hozza ki belőle, hogy ennyi baj, szenvedés, stb. nem lehet véletlen. Isten biztos gonosz, vagy nem az, de akkor is így büntet, stb. 
Kedves olvasó, ha te is így szoktál csak az Istenre gondolni, és van kis időd, gondold végig, mennyi jó történt az életedben. Talán legalább annyira szükség van egy központi akaratra a jó dolgokhoz, mint a rosszakhoz. 

"Hálát adok neked Uram, teljes szívemből
Elbeszélem minden csodádat!"
(9. zsoltár, részlet)

Mint az tudjátok a legtöbben, én nagyon szeretek egy egyszerű, mondhatni buta, de a legjobb szándékkal is primitív dalocskát. A 90-es évek eleji popkorszak slágere volt. Ez nem más, mint a Splash-től a "Tedd fel a kezed" című remekmű!
Aki nem ismeri, (ha van ilyen), annak itt van. Utána leírom, miért is ez a mai téma. (Ez biztosan többeteket érdekelni fog, hogy jutott eszemben éppen ERRŐL írni :D)

Ha valaki nem jegyezte volna meg:

"Tedd fel a kezed
Mert én más vagyok
Jobb, ha rám hagyod
Majd én játszom veled!
Az eszem elvesztem
Ha rád gondolok
Mert a tied vagyok
jobb, ha engedsz nekem"

Elsőre az ember azt gondolja, nincs semmi értelme ennek a szövegnek. Másodiknak is. Harmadiknak is. És ez így megy sokáig. Végül egyre humorosabb paródiákat gyárt, mint pl.: 

"Add fel a cserepet, én ács vagyok, szakmunkás vagyok, adj egy százas szeget,
az ereszt elcseszem, ha átdrótozom, mert maszek vagyok, jobb ha csengetsz nekem"
Sajnos nem tudom, ki a szerző, de pár vidám pillanatot okozott ezzel a két sorral :)

Nos, a legnagyobb véletlenek néha elegek hozzá, hogy szembesülj: amiről azt hitted, nincs értelme, nos, valójában van. 
Régóta kerestem azt a képet, ami egészen más megvilágításba helyezi ezt a dalocskát, de ezúton is jelzem: megtaláltam! És azt is, hogy bír némi szexuális tartalommal, így megtekintés csak 18 év felett, és a szokásos!

(Forrás: Találka.hu)

"Tedd fel a kezed
Mert én más vagyok
Jobb, ha rám hagyod
Majd én játszom veled!
Az eszem elvesztem
Ha rád gondolok
Mert a tied vagyok
jobb, ha engedsz nekem"

Nem voltam soha sem az a nagy csajozós, és viszonylag kevés szenvedélyes kapcsolatom volt (mert egyetlen egy), de erről a dalról mindig ez jut eszembe. Emlékek, méghozzá igen kellemes emlékek. Nem kell semmiféle vad orgiára gondolni... de minek magyarázkodom? Gondoljatok amit akartok! 

Tudom, böjt van, és tudom, ez nem valami lelki természetű írás. Nem ad értéket, nem lehet belőle tanulni... de engedtessék meg nekem, ez a nagyon bugyuta kis dal, és ez az erotikus kép együtt megmelengette a szívemet. Néha ilyen is kell.

Az Isten néha meglehetősen gyorsan reagál.
Ma munkába menet, sietve szeltem át az utat, hogy elérhessem a villamost. Egy csöves néni (látásból ismertem, de hát a kerületben elég sok hajléktalant ismerek ilyen formán) éppen a "Fedél Nélkül"-t árulta. Ösztönösen kikerültem, mert jött a villamos és siettem, legázolni meg mégsem akartam. Mikor felszálltam a sárga csodára, eszembe jutott a Dúsgazdag és a szegény Lázár története. (Aki nem ismeri, keressetek rá, (Lk16,19-31), elgondolkodtató szakasz.)
Annak ugye pont az a végkicsengése, hogy a dúsgazdag azért bűnhődök, mert semmit sem tett. Nem volt konkrét bűne, hanem egyszerűen nem vet tudomást a szegényről, akit mindennap látott.
Amikor ezen töprengtem, és arra jutottam, hogy mikor az apró lehúzza a zsebem, legalább akkor adhattam volna, egyszercsak megjelent előttem ugyanaz a néni a "Fedél Nélkül"-el a kezében. 
Végül tudtam adni neki egy kis aprót.
Így dicsőítette meg Isten a napom kezdetét!

Böjt van.
Erre a világi ismerőseim kétféleképpen szoktak reagálni:
- Becsülik a kitartásomat.
- Hülyének néznek.
De a legtöbben ennek a kettőnek az ötvözetét gyakorolják.
Amikor elkezdődött aktív keresztény életem, tehát 13 éves korom körül, elég sokáig gondom volt a böjtöléssel. Konkrétan nem nagyon tudták nekem elmagyarázni, hogy "miért jó az Istennek, ha én nem eszem?", később pedig egyszerűen úgy fogtam fel, hogy ha valamiről lemondasz, azzal kifejezed a másik fontosságát. Kicsit úgy gondolkodtam, mikor a nemdohányzó barátnőm mellett nem gyújtottam rá. "Én lemondok a bagóról, érte, és lemondok a húsevésről a nagyböjt péntekjein az Istenért."
Ma eszemmel ez már kicsit gyermekded gondolatnak tűnik. 

Úgy gondolom, a böjt lényege valójába annyi, hogy még közelebb kerülhessünk az Istenhez, még többet imádkozzunk, még inkább az Ő közelségében helyeződjünk. Illetve, hogy felkészüljünk az eljövendő nagy ünnepre. Ez nagyböjt esetén a húsvét, most éppen a karácsony.
Most nem leszek népszerű, de szerintem a lelki böjtölés, a nekünk fontos dolgokról való lemondás (pl. nem nézünk tv-t, nem játszunk számítógépen, nem hallgatunk zenét, stb, kinek-kinek ízlése szerint) NEM váltja ki a testi böjtölést!
Igenis, a böjt része, hogy (a keleti Egyházban) szerdán és pénteken nem eszünk húst (a nyugatiban is!). Erről a témáról Kocsis Fülöp püspök szavait idézem, aki szerzetesként a böjtölésnek nagyon magas fokát űzi:
"Természetesen mindezek mellett érdemes a böjtre, a finomabb ételektől való önkéntes tartózkodásra is odafigyelni, hiszen a jócselekedetek nem váltják ki a testi böjtöt. Sohasem tudunk eleget tenni. Ugyanakkor meg lehetünk győződve arról is, hogy Krisztus Urunk a legapróbb fölajánlást is kedvesen fogadja, mint a szegény asszony két fillérjét."
A püspök atya is így kezdi ezt a bekezdést: "mindenek mellett". Itt a lemondás nem étellel történő lemondásáról ír, és miután kifejtettem, hogy nem váltja ki a testi részét, azért leszögezném: NAGYON fontos!
Amikor a hústilalom kialakult, akkor egy óriási áldozat volt, NEM enni belőle, mikor van. Ma már ez nem egy nagy dolog, gyakorlatilag némi pékárúval olyan fejedelmi lakomát lehet csapni, aminek hírére járnak a négy égtáj felől!
Ha az Egyház böjtre vonatkozó utasításait (pénteken, és esetleg még szerdán sem eszünk húst) maximálisan betartjuk, akkor egyrészt elkönyvelhetjük, hogy jó zsidó módjára viselkedtünk. Hangsúlyozom: JÓ zsidó módjára. A törvény betűjét maximálisan betartottuk. Ha keresztényként is szeretnénk böjtölni, akkor viszont érdemes valamiféle örömöt találni a lemondásokban.

A legnagyobb baj talán az a gondolatmenet, hogy hogyan KELL böjtölni. Ahogyan bajnak érzem a "mennyit kell templomba járni", "mennyit kell gyónni", "mikor kell áldozni", és társaikat is. 
Böjtölni, imádkozni, templomba járni, stb. nem kell, hanem egy óriási lehetőség. Egy lehetőség, aminek a segítségével közelebb kerülhetünk az Istenhez. Természetesen vannak nehézségei a böjtnek, ahogy az imának és a szertartásra járásnak is! Aki ilyesmivel még nem találkozott, az szinte biztosan nem veszi ezt elég komolyan. Az ember annyira kicsiny az Úrhoz képest, és a teste annyira köti, hogy nem tud mindig tökéletesen "ráhangolódni az Istenre". Pedig, amikor ez ritkán-gyakrabban, (kinél hogyan) megtörténik, akkor olyan boldogság tudja elragadni az embert! Egy darabka Mennyország! Sok szektával éppen az az egyik nagy baj, hogy elvárja a tagjaitól, hogy ezt a nagy örömöt MINDIG érezzék. Testvérek, emberek vagyunk! Vannak gondolataink, gondjaink, nehézségeink, és örömeink is, amik elvonják a figyelmünket. Persze, ha tudunk, tegyünk ellene, de ha nem, akkor egyszerűen csak próbáljuk újra! 
De az Istentiszteletnek, a böjtnek, vagy az imának nem az a CÉLJA, hogy mi lelkileg kielégüljünk, felemelkedjünk, stb! Ez maximum pozitív velejárója! 

Tehát, visszakanyarodva a böjthöz: nem könnyű. Maximálisan tudom. De annyi örömet ad ezen keresztül az Isten (ami így nagy baromságnak tűnhet. Mi öröm származhat a nekünk fontos dolgokról való lemondásban?), amennyit el sem tudunk képzelni!
És ha vállaltunk valamit, de elbukunk? 
Akkor tartsunk bűnbánatot/kérjünk bocsánatot az Istentől, majd folytassuk. Az Úr a legkisebb felajánlást is nagy örömmel fogadja!

Alaptézis:
A nő abban reménykedik, hogy a férfi majd megváltozik - és csalódni fog.
A férfi abban reménykedik, hogy a nő majd nem változik meg - és csalódni fog.

Egy párkapcsolat bizony kőkemény kompromisszumokról szól. Ezzel nem lehet vitázni, mert ha a két fél nem tud egymáshoz alkalmazkodni, akkor vagy szakítás lesz belőle, vagy az egyik félből lesz rabszolga. Egyik esetben sem beszélhetünk ténylegesen párkapcsolatról.
De minden emberben van egy belső, máztól és szerepektől lecsupaszított, legbelsőbb énje. Egy tömör valódisága. 
Ez maga az ember.
És, bár sokat küzdhetünk ellene, ideig-óráig lemondhatunk róla, féken tarthatjuk, stb. de ki fog törni belőlünk. Nem tudunk rajta változtatni. Valójában, hosszú távon. És abban bízni, hogy majd ez majd másképpen lesz... merő ábránd.
Ezek a beidegződött dolgok lehetnek abszolút apróságok. Pl. a rendetlenségem. Persze egyszer-egyszer még össze is pakolok, de mindig rendetlen leszek, mert a legkevésbé sem érdekel. Vagy pedig jó példa, hogy nagyon indulatos a természetem. Persze, sokszor sikerül visszafognom, de néha nem - ezt bezzeg mindenki megjegyzi :D
A lényeg: alkalmazkodnunk kell, és elvárhatjuk a másiktól is ezt. De ha az alap, maga az ember nem tökéletesen megfelelő nekünk, úgy ahogy van, bele se kezdjünk. Komolyan. Mert az a legbelsőbb rész nem változik. Ha ő mindig utálta pl. a kutyánkat, a miénket sem fogja szeretni. Ha hazaérve kell neki 10 perc nyugalom, akkor igénye lesz rá, még ha értünk ezt el is rejti. És sorolhatnám még végtelen ideig a példákat.
Sznobnak tűnhet a gondolat, de ne menjünk bele olyan emberrel kapcsolatba, aki nagyjából megfelel, nem túl rossz. Csak olyat válasszunk, aki JÓ. Hiszen, ha egy életre választjuk, akkor nagyon jó kell legyen, ha nem egy életre, akkor meg mi értelme?

Bár már írtam Szita Bence emlékére, még valami eszembe jutott. 
A pletykák szerint ezt a gyereket nemcsak megölték, de meg is kínozták. De ha ez nem is igaz (reméljük ezt), akkor is borzasztó lehetett így szembenézni a halállal.
Nem nagyon szoktam erről az ügyről beszélni senkivel, mert nem nagyon tudom visszatartani a könnyeimet. Tényleg borzasztó ami történt. Nem véletlenül nem szerepelt kép az előző bejegyzésemben: a szívembe jeges kés döf, ha ránézek erre a gyerekre, és tudom, hogy mi lett vele...
Wiliam P. Young sikerkönyve, A ViskóAz viszont biztos, hogy nekem most jól jött.
Íme, egy rövid részlet belőle. (Elnézést a tördelésért, valamiért abszolúte nem engedi szerkeszteni ezt a részt, majd meglátjátok...)
Hogy érthető legyen: 
Mack - Családapa, akinek 6 éves kislányát évekkel ezelőtt brutálisan megölték.
Missy - A halott kislány.
Sarayu - A Szentlélek.

Mack tétovázott, majd úgy döntött, hogy vállalja a kockázatot, és kérdez: 
"Van valami, ami még mindig zavar – Missyvel kapcsolatban"
Jézus odament hozzá, és leült mellé a farönkre. Mack előrehajolt, könyökével a térdére támaszkodott, és két keze között a lábánál heverő kavicsokat bámulta. Végül megszólalt: 
"Mindig csak úgy tudok rá gondolni, amint ül abban a teherautóban, magára hagyatva, halálra rémülten…"
Jézus kinyújtotta a kezét, megszorította Mack vállát, és gyengéden ezt mondta: 
"Mack, Missy soha nem volt egyedül. Soha nem hagytam el. Egyetlen pillanatra sem távoztunk el mellőle. Ugyanúgy nem tudnám őt magára hagyni, sem téged, mint ahogy magamat sem tudnám elhagyni."'
"És ő tudta, hogy te ott vagy?!"
"Igen, Mack, tudta. Eleinte nem, mert elborította őt a rémület, és sokkos állapotba került. Órákig tartott, mire ideértek a táborhelyről. De mihelyt Sarayu beburkolta őt a jelenlétével, Missy megnyugodott. A hosszú út igazából lehetőséget adott nekünk a beszélgetésre."
Mack próbálta mindezt felfogni. Megszólalni sem tudott.
"Lehet, hogy Missy még csak hatéves, de ő és én nagyon jó barátok vagyunk. Rendszeresen beszélgetünk.  Fogalma  sem volt, hogy mi vár rá. Valójában  sokkal  jobban aggódott miattad és a testvérei miatt, tudva, hogy nem találtátok őt. Imádkozott érted, hogy békességed legyen." 
Mack elsírta magát; újra könnycseppek gördültek le az arcán. Ez alkalommal már végképp nem zavarta. Jézus gyengéden karjaiba zárta, és magához ölelve tartotta.
"Mack, azt hiszem, jobb, ha nem ismered meg a részleteket. Biztos vagyok benne, hogy nem lennének a segítségedre. De azt elmondhatom, hogy nem volt egyetlen pillanat sem, amikor ne lettünk volna vele. Annyira átjárta a békességem, hogy te is büszke lettél volna rá. Nagyon bátran viselkedett!"

(Részlet William P. Young - A Viskó című könyvéből)

Mindig, amikor az ügyről hallottam, olvastam, információt szereztem, a gyomrom kavargott. Itt valóban állattá silányult az ember!  
Biztos vagyok benne, hogy az Úr nem hagyta magára Bencét. Emberi ésszel nem foghatom fel, ami itt történt, de hiszem, teljes szívemből hiszem, hogy az Isten mellette volt. Hogy amit a Viskóban olvashatunk, az nem egy túlzás, hanem inkább egy lekicsinylése az Isten irgalmasságának!
A családot, a szülőket szerintem egy ideig senki sem képes megvigasztalni. És nehéz nem a szenvedésre, a rettegésre gondolni. De muszáj a vigaszt keresni, elszoruló torokkal, könnyekkel akár. És a tudat, hogy a végső pillanatban már szemtől szemben állhatott azzal, akire a Gonosz ránézni sem bír... hogy beszélhetett azzal, akitől szertefutnak a sátáni erők... 
Mit érezhetett Jézus a kereszten, miközben meghalt az emberek bűneiért, és látta ezt a gyilkosságot? "Megéri?" "Ezekért halljak én kínhalált?" 

Bár sokan követelik a halálbüntetés visszaállítását, én ezt még mindig ellenzem... még ha a szívem meg is szakadt. Még ha hullattam is könnyet. Még ha a gyomrom kavarog is...
Uram, ne hagyj majd el engem se, ha eljön az utolsó órám!

Aki nem hallotta, mi történt: egy 11 éves gyereket brutálisan lemészároltak. A gyanú szerint nevelőapja (mostmár ex) barátnője, és két haverja. A nyomozás jelenlegi állása szerint azért, mert a nő úgy érezte, a kisfiú akadályozza a kapcsolatukat.

Ma tehát mécsest gyújtok Szita Bence emlékének. Nem csak jelképesen, hanem fizikálisan is. Erre a vadállati tettre nincs megfelelő magyarázat. Egy 11 éves gyerek megölésére nem lehet semmi elég jó indok.

De, keresztényként nem mondhatok mást: a gyűlöletre nem szabad még több gyűlölettel felelni! Ezért én továbbra is határozottan elutasítom a halálbüntetést, amit emiatt az ügy miatt ismét sokan követelnek. És közben hálát adok az Istennek, hogy ezt a szegény gyermeket nem ismertem személyesen. Mert akkor lehet, én sem tudnék így gondolkodni. 
Mélységesen megrázott ez a gyilkosság. Gyerekekkel foglalkozom, van köztük ilyen korú is...

A megdicsőült igazak lelkeivel nyugtasd meg Üdvözítőnk a te elhunyt szolgádnak lelkét, megőrizvén őt a boldog életben, mely nálad van, emberszerető!

A te nyugalmadban, Urunk, hol minden szenteid megnyugszanak, elhunyt szolgádnak lelkét Üdvözítőnk, nyugtasd meg!

Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek.

Te vagy Isten, ki leszállottál a poklokra és a lebilincselteknek kötelékeit föloldozád. Elhunyt szolgádnak lelkét, Üdvözítőnk, nyugtasd meg!

Most és mindenkor és örökkön-örökké. Ámen.

Egyetlen tiszta és szeplőtelen Szűz, ki Istent mag nélkül szüléd, kérjed őt elhunyt szolgájának  lelke üdvéért!

NYUGODJ BÉKÉBEN!

Rég tervezek írni erről, de most, hogy nappal alszom, és mindjárt este is, van is rá kis időm.
Az utóbbi 1 évben nagyon fellendült az imaéletem, ami mindenképpen örvendetes. Egyrészt többet is imádkozom, mint régebben, másrészt fejben is igyekszem jobban ott lenni, tudatosan.
És az imaszándékok csak jönnek, és jönnek. A világban elég sok minden történik, és nagyon sokan élünk, mindig van kiért, miért imádkozni. És itt jelenik meg a "hogyan?" kérdés.
Természetesen nem akarok megtanítani senkit sem imádkozni. Ahhoz első körben tudni kéne. Csak egy szempontot fogok boncolgatni. 
Kétfelé bontom a lehetőségeket. 
- Kötött ima: ez azt jelenti, hogy egy Szentírásban olvasott, vagy liturgián használt, vagy valahonnan megismert imát mond valaki, ilyen vagy olyan szándékra. Gondolom a "Miatyánkot", vagy az "Üdvözlégyet" senkinek sem kell bemutatni.
- Szabad ima: ekkor az ember a saját szavaival fogalmazza meg a kérését, hálaadását. Persze imádságos lelkületű embernél ez is tartalmazhat kötött ima részeket, tehát származhat alapja a Szentírásból, de szabadon lehet használni, és akár át is írni.
Hogy melyik a jobb? Ez a kérdés értelmezhetetlen. Hát amelyiket jobb szándékból mondták el. Egyik sem jobb, vagy rosszabb.
Magam részéről, én a kötött imákat jobban szeretem. Régebben, kamaszként pedig pont fordítva volt. Hogy mi változott? Nem is tudom. 
Szóval, jobban szeretem a már megírt imákat. Úgy érzem, én feleannyira jól sem tudom megfogalmazni ezeket a gondolatokat, mint a szentek, akik ezeket az imákat alkották. Hátrányuk, hogy viszonylag kevés imát írnak egyazon szándékra, így a saját napi imámnál, ha betegekért imádkozom, akár 4-5 alkalommal is elhangzik ugyanaz az imádság, más nevekkel. Ez engem speciel nem zavar, sőt, én ezt is szeretem a kötött imákba, hogy nem tudom igazán belevinni az egyéniségemet, tehát nem igazán tudom elrontani. Ezért is szeretem a Jézus imát. De el tudom képzelni, hogy a monotonitás és ismétlés zavarjon másokat.
Másrészt, ha nagyon rossz passzban vagyok, és egyszerűen nem tudnék Istennek megfogalmazni egy dicsőítést, pedig úgy érzem, szükségem lenne rá, akkor nagy segítség nekünk a kötött ima. És ez más téren is így van. A szabad imánál szükség van bizonyos kreativitásra. Én ugyan kreatívnak érzem magam, de sokszor nem tudnék mit mondani.
Cserkésztáborban van nálunk egy szokás, miszerint az esti imánál, a nap végén, bárki szabadon megköszönheti az Istennek, amit akar. Általában én is társulok ehhez, de érzem azt is, mennyire nem megy ez nekem. Mindig úgy érzem, valamit kihagyok, meg túl laza a stílusom, nem elég alázatos. Nekem a vecsernyében is használt "add Urunk" sokkal inkább kifejezi hálámat, és vágyaimat, mint a kimondott, megfogalmazott köszöneteim.
A protestáns egyházak legtöbbjében nincsenek nagyon kötött részek a szertartásban. Valamennyi persze van, de sokkal kevesebb, mint a katolikusoknál, vagy az ortodoxoknál. Amikor egy lelkész vezeti az Istentiszteletet, az pl. nagyon nehéz helyzetbe kerül, mikor úgy kell(ene) dicsőítenie az Istent, hogy ha haragszik rá. Pl. mert meghalt valakije, vagy hasonló. A katolikusoknál és ortodoxoknál csak a prédikáció megy szabadon, a többi mind kötött, így kevéssé kell koncentráljon arra, nehogy olyat mondjon, amit ő sem gondol komolyan.

Ismét hangsúlyozom, így a bejegyzés vége felé, hogy nem tartom rosszabbnak a szabad imát! Az írásom arról szól, hogy miért szeretem jobban a kötöttet. Néha még saját esti imámban is hangzik el szabad részlet. (Pl. a nemrég megszületett kislányért, aki mellesleg már meghaladta a 960 grammot, tehát folytassuk tovább az imát, meghallgatja az Úr, szóval érte és a szülőkért szoktam az Istenszülő közbenjárást kérni, a saját szavaimmal is.) 

Zárásképpen leírom pár egyszerűbb, kötött imámat, amit gyakran imádkozom.
"Uram, Jézus Krisztus, Isten fia, könyörülj rajtam bűnösön!" - A fentebb említett Jézus ima, melynek minden szava az Isten felé fordítja figyelmünket.
"A tied vagyok, ments meg engem!" - A Luther című filmben, a még katolikus pap Luther kapja ezt az imát a lelkiatyjától. Szerintem mélyen belegondolni, és azután kimondani fennhangon, hogy "a tied vagyok", elég kemény dolog. 
Ima minden jó kérelemre - Ha semmi sem jut eszembe, és imádkozni akarok valakiért vagy valamiért, ezt bármikor elmondhatom, mert szinte mindent kivált. 

Van még sok, de nem a Xinaf kedvenc imái bejegyzést írom éppen, tehát ennyi elég is lesz. A lényeg azonban még mindig ezen van: imádkozni, imádkozni, imádkozni! Mert nekünk van rá szükségünk, nem az Istennek! Ő tökéletesen megvan nélkülünk, és az imáink nélkül is!

... a határon kívül élők dönthetnek a sorsomról.

... előzetesen regisztrálnom kell, ha szavazni akarok. 

... a fizetés évek óta csökken.

... a munkának nincs becsülete.

... a rendőr nem a biztonság szinonimája.

... a közbiztonság pocsék.

... a nemzeti ünnepek valójában politikai kampányalkalmak.

... röghöz akarják kötni a friss diplomást, de nem adnak neki munkát.

... egy mentőápoló végzettséggel bíró ember nem tud elhelyezkedni!

... a tehetségkutatókon alig énekel valaki az anyanyelvén.

... valaki, aki bedrogozva halálra gázolt egykor egy rendőrt, dönthet róla, ki képviselje a hazánkat egy nemzetközi dalfesztiválon.

.. érettségi nélkül értéktelen vagy, de még a diploma sem ér semmit!

Magyarország! Én ennek ellenére is szeretlek! 
Nemrég még jobboldalinak mondtam magam. Ma már inkább mondanám magam baloldalinak, de a hazaszeretetemen ez semmit sem változtatott. 
Büszke vagyok, ha sporteseményeken felhangzik a Himnusz!
Szeretem a hegyeinket, az erdeinket! Látni túrázás közben őzet, vagy egy kis patakot! Olyan forrásból inni, amiben megél a gőte, annyira tiszta a vize! 
A nyelvünket, még ha egyre korcsosul is!
Történelmünket, irodalmunkat, és az idegen irodalom minőségi fordításait!
Legendás történelmi alakjainkat, tudósainkat, hőseinket!
A szüleimet, akik végigdolgozták az életüket, hogy én ehessek, tanulhassak, élhessek!
A testvéreimet, akiktől a mai napig is tanulok!
A kevés barátomat, akik mindig örülnek nekem!
A cserkészetet, ami megtanított másokért dolgozni!
Szeretek este a Duna egyik hídjáról végignézni a fényben úszó városon!
A Városligetben sétálni!
Fürdeni a Velencei tóban!
Megpillantani a Balatont a vonat ablakából!
Leutazni Miskolcra, Tímárra, Nyíregyházára, Máriapócsra!
Nekem ez Magyarország! 
Nem az a politikai ámokfutás, ami mostanság megy! Nem a gyűlölködés! Nem a munkáltatók igája!

Egyszer azt írták rólam: "Tényleg annyit beszélsz itt ortodoxiáról, hogy nem értettem közben, hogy miért itt rontod a levegőt akkor a katolikusoknál?"
Huh, de régen volt, és de rosszul esett ez akkor... kicsit olyan érzésem volt, mint amikor egyik fórumon nácinak bélyegeztek, egy másikon pedig zsidónak, kvázi egy időben. (Pár nap leforgása alatt.) Mert mondtak már rám ilyet is: "Te (mármint én - Xinaf ) a Katolikus Egyház tanítását hirdeted, én pedig Krisztus tanítását!"

Meggyőződésem, hogy a Katolikus Egyház áll a legközelebb Krisztushoz. Bár mindig igyekszem a hasonlóságot keresni a különböző keresztény felekezeteknél, és nem a különbségeket, de soha, egy percig sem tértem le a katolikus útról.
Jah, hogy én ugye közben keleti vagyok, meg unitált (vagy: Rómával egyesült) ortodoxként jellemzem magam néha... hogy is van ez?
Páran tuti emlékeznek ráadásul az "Én, az ortodox" című írásomra. Ez eredetileg úgy szólt volna: "Én az ortodox köcsög". Ugyanis volt olyan személy, aki egyszerűen így jellemezte azokat a görögkatolikusokat, akik a szemében túl ortodoxok. Ennek az írásnak az idején még kezdő voltam ebben a keleti lelkiségben, és nagyon lényeges pontját nem tanultam meg (sajnos kielégítően azóta se), és ez pedig az alázat. Pontosan úgy viselkedtem, mint egy firssen megtért. Lobogó lelkesedés, amihez nincs tapasztalat és bölcsesség. Ma már elég bölcs vagyok, hogy felismerjem, mennyire nem vagyok az.

De kanyarodjunk vissza!
Nem fogok hosszasan a Katolikus Egyház tanításáról írni. Két okból sem. 1. Ezt nálam már sokkal okosabbak megtették száz és száz helyen. 2. Rohadt unalmas lenne.
Ismerem sok hibáját is az egyházunknak... hajaj, de még mennyit... de ismerem az erényeit is. 
Mindig is kaptam támadást a hitem miatt. Ez mindenkivel így van, aki nyíltan vállalja a hitét. Most azonban eljött az ideje, hogy tipikusan katolikus szenteket mutassak be, akiket követendő példának tekinthetek! Keleti szentről már írtam, és biztosan fogok is még. No, nézzük, kikre lehet büszke egy katolikus?

Maximilian Kolbe, lengyel minorita (Ferences) szerzetes. Auschwitzban halt meg, mikor egy rab szökési kísérlete miatt 10 embert éhhalálra ítéltek, Kolbe atya önként vállalta a halált egy kétgyermekes családapa helyett. 
Idézet: "Az Úr Isten soha semmi rosszat nem enged meg, ami nem valami nagyobb jót szolgál."

Néri Szent Fülöp, Isten bohóca. Örökös vidámságával, jószívűségével és alázatával hamar közismert lett a korában. Hogy a körülölelő rajongást csökkentse, néha idiótaként viselkedett, mert nem akarta, hogy őt csodálják (pl. csak a fél szakállát vágta le). A "Legyetek jók, ha tudtok" című film jól ábrázolja.
Idézet: "Ha nem követnek el bűnt, tőlem akár fát is hasogathatnak a hátamon!'' (Válasz arra, hogy bírja a rengeteg visítozó, nevetgélő gyereket.)

Loyolai Szent Ignác, a legendás Jezsuita rend alapítója, Krisztus katonája, és nem köztudottan, de az én védőszentem. Az ellenreformáció angyala, aki vaskeménységgel vezette a rábízottakat. 
Idézet: "Az imádság csak az egyik módja az Isten dicséretének; minden teendőnkben és munkánkban meg kell találnunk Istent. Aki mindent Isten nagyobb dicsőségére tesz, annak minden imádság.”

Pio atya, az egyik legismertebb katolikus szent, minorita (Ferences) szerzetes, akin megjelentek a stigmák. Számos csoda kötődik a nevéhez, nekem azonban rendületlen kitartása miatt szimpatikus. Életéről remek film készült, Pio atya: A csodák embere címmel.
Idézet: "A könyvekben keressük Istent, az imádságban megtaláljuk Őt!"

mezeinewsee kiegészítése:
Don Bosco, A XIX. sz. végén élt, őstehetség volt mindenben, amibe belekezdett, de ő a komoly egyházi karrier helyett utcagyerekekre "vadászott", nekik adott szakmát a kezükbe, esélyt az életre. Papok, munkások, katonatisztek kerültek ki a "rongyosok" közül, akikre a biztos nyomor vagy a bűnözés várt volna.
Idézet: "A lelkeket add nekem, minden mást tarts meg magadnak!"

A célom nem az volt, hogy kimerítő ismereteket adjak ezekről az emberekről. Csak érdekességnek szántam, mert valamivel megfogtak.

Kolbe atya, Fülöp atya, Ignác atya és Pio atya, könyörögjetek érettünk!

Érdekességek a keresztény egyházak hagyományaiból! Mivel én görögkatolikus vagyok, elképzelhető, hogy valamit rosszul tudok. Ekkor kommenteljetek, és kijavítom!

- Az ortodox egyházban a női szenteket kereszttel a kezükben ábrázolják az ikonokon. Ennek a jelentése kb. az, hogy a túlvilágon már nem számít a nem, nők és férfiak egyaránt Krisztushoz tartoznak, még ha nő életében nem is lehetett pap.

- A római katolikus esküvőn a felek egymásnak szolgáltatják ki a házasság szentségét, a pap csupán tanúja ennek.

- A legtöbb helyen a világban a görögkatolikus liturgián kar énekel, ugyanúgy, mint az ortodoxon. Ha jól tudom, kifejezetten magyar jellegzetesség, hogy itthon római katolikus mintára, a nép is énekel.

- A keresztelésnél a keresztszülő:
     - Az evangélikusoknál és a reformátusoknál megkeresztelt személy lehet.
     - A katolikusoknál csak katolikus, az ortodoxoknál csak ortodox személy lehet.
Azonban mind a négy egyház vizsgálja a keresztszülő alkalmasságát (legalábbis elméletben).

- Minden római katolikus templomban megtalálható Paduai Szent Antal, a szegények védőszentjének szobra, és alatta az adakozó persely.

 - A református lelkészek eredetileg azért öltöztek bocskaiba, hogy ne lógjanak ki a tömegből, lévén mindenki abba járt. Az idők folyamán a viseletük megmaradt.

- Az evangélikus egyházban az Úrvacsora a vétel pillanatában Krisztus teste és vére lesz, a református egyházban csupán jelképezi azt. A katolikus és ortodox egyházakban az oltáriszentség az átlényegítéstől számítva valóságos teste és vére Krisztusnak.

- Az evangélikus egyház templomai díszesebbek, mint a reformátusoké.

- Az ortodox egyházakban a szentségek egyben az egyházhoz való tartozást is kifejezik, ezért (általában) nem áldoztatnak és gyóntatnak meg nem ortodox vallásút, kizárólag halálveszély esetén. (A radikálisabb ág még akkor sem, a liberálisabb ág persze megengedőbb.)

- Az evangélikus, református és a római katolikus egyház is nyugati lelkiségű, míg az ortodox egyházak keletiek. De a Katolikus Egyházon belül találhatóak keleti rítusok, konkrétan a bizánci rítus (görögkaotlikusok), az alexandriai rítus (kopt és etióp katolikusok), az antióchiai rítus (maronita, szír és malankár katolikusok), a káld rítus (káld és malabár katolikusok), és az örmény rítus (örmény katolikusok).

Remélem volt olyan, amit nem tudtatok!

Történt ma velem egy tök érdekes sztori, de egyszerűen képtelen vagyok jól megfogalmazni, hogy ne legyen nagyon félreérthető. Akit érdekel, annak szívesen elmesélem, most csak a történetből levont tanulságaimat írom le.
A lényege az, hogy ismét megtapasztaltam, mire képes a nőiesség. Mármint nem az Y kromoszóma hiányáról, hanem a valódi, benső NŐIESSÉGRŐL beszélek.
Kedves hölgy olvasóim! 
Sokszor hallok olyasmit, hogy rajtam kívül alig ismertek udvarias srácokat, pasikat, férfiakat. Ez egyrészt megtisztelő (tényleg az), másrészt elszomorító (nem kicsit). De ti sem könnyítitek ám meg a férfiember dolgát!
Ahhoz, hogy egy hímből FÉRFI legyen, óhatatlanul szükséges egy NŐ. Namármost, ha ti büszkén vállalva erős és független mivoltotokat, nem adjátok át a táskátokat, nem engeditek, hogy néha meghívjanak titeket, nem igénylitek, hogy a férfi balján menjetek, stb. akkor mégis miért venné bárki a fáradtságot, hogy férfi legyen mellettetek?
Ezek az apró udvariassági formulák a férfiasság szerves részei. Sok lány ezt nemhogy nem igényli, de kifejezetten erőszakosan elutasítja. Megfosztja ezáltal a srácot a férfiasságától, (Nem, nem a kanságától. Az egy más téma.) és aztán csodálkozik a kis drága, hogy "a srácok olyan bunkók". 
Azért írom le ezt a lebaltázást, mert ma találkoztam egy lánnyal, aki nagyon jól élt a nőiességével. Némi mosoly (őszinte mosoly, nem vigyor! Ritka kincs!), kedves hang (nem adottság. Bárki képes kedvesen megszólalni.), és csillogó szempár (nem a láztól! Csak úgy simán, élettel teli volt.), plusz gondolom más "eszközök", amiket én észre sem vettem, és azon kaptam magam, hogy ezerrel teperek, hogy segíthessek neki. Az volt a szép az egészben, hogy ő egyértelműen nem pasizott, én egyértelműen nem csajoztam. 
Kedves hölgy olvasóim!
Akinek nem inge, nem veszi magára. Szerencsére a legtöbb lány, akit ismerek, legalább elfogadja, ha teszek felé valami gesztust. Akinek inge, az viszont vegye csak fel, és gondolkodjon! 
Olyan korban élünk, hogy a srácoknak nem természetes, hogy előre engedjék a hölgyeket, a lányoktól pedig idegen, hogy elfogadják a szívélyes segítséget. 
Nekem nagy felüdülés volt magam talpig férfinak éreznem. Higgyétek el, nagyon demoralizáló azon vitázni, hogy ha egy lány és én, ketten bemegyünk boltba, akkor melyikünk vigye a kosarat. Ha ketten vagyunk, és egyikünknek van csak táskája, ki vigye a táskát. Hogy sötétedés után hazakísérhessem egyáltalán a lányt, de legalább a buszra feltehessem... és a többi. 
A nemrég említett József Attila versrészletével zárnám a bejegyzést, a "Thomas Mann üdvözlése" című (egyébként remek) költeményből:
"Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb..."